Tomi nem szép

Tomi nem csúnya.
Tomi semmilyen.

az irodában néha ismerősök köszönés nélkül mennek el mellette.
Tomi ilyenkor levegőnek, színtelen-szagtalan, láthatatlan közegnek érzi magát.

Tomi nem okos.
Tomi nem buta.
Tomi semmilyen.

Tomi elvégzi a munkáját, de mindig aggódik, jól végzi-e.
A főnöke nem dicséri, de nem is szidja.
Ha Tomi szabadságra megy, a vállalat észre se veszi, meg se nyekken.
Ha Tomi nem jönne be, meghalna, felmondana, nyugdíjba vonulna, elrabolnák terroristák - mindezt a vállalat észre se venné, meg se nyekkenne.
Tomi semmilyen.

Tomi nem motivált.
Tomi nem ambicionált.
Tomi nem dühös és nem is lelkes.
Tomi semmilyen.

Tomi ember, nem gép.
Nem kerti törpe.
Nem guppi.
Nem avatár a neten.
Ember - mégis semmilyen.

Sokat gondolkodom, hogy lehet ilyen Tomi.
Azt hiszem, Tomi azért ilyen, mert elkerüli a szerelem.
Pedig életében már egyszer, egyetlenegyszer, mondta neki egy lány, hogy Tomi, olyan szép arcod van.
De az a lány matt részeg volt.

A baj nem az, hogy Tomi nem szép.
A baj nem az, hogy Tomi semmilyen.

Mert a szerelem megtalálja a szép és a csúnya és a se nem szép, se nem csúnya embereket is.
A szerelem pillangó, parányi kis helikopter, amely bármit szívesen beporoz, ha hagyja magát.
Leszállópályát keres, és bőkezűen ontja a szív-virág nektárcseppjeit.

De Tomi nem kínál leszállópályát. Tomi nem kínál beporzandó bibét. Tomi bezárkózik, és vadul hajtogatja magában, hogy nem szeretetreméltó. Hogy ő semmilyen. Ezt programozza be magának, és minden erejével küszködik, hogy e tételt igazolja.

Pedig a láthatatlan kis pillangó lankadatlanul ott köröz fölötte, soha fel nem adva a reményt, hogy Tomi rést nyit magán, és akkor végre bespriccelheti a keserű-édes permettel.

És onnantól Tomi már nem lenne semilyen. Valaki lenne, egyedi lenne, szép lenne, elbűvölő lenne, fontos lenne.

Drukkoljunk együtt Tominak!

poligám faj

namármost, ezért a bejegyzésért meg fognak gyűlölni az olvasók (léteznek egyáltalán? vagy csak képzelem ezt is?), főleg a nőneműek. Még főlegebb a romantikus nőneműek.
De beszélni kell ilyen "kellemetlen", illúzióromboló témákról is.
(és itt most szándékosan nagyon leegyszerűsített tárgyalásba fogok, mert ez a téma amúgy feldolgozhatatlanul sokrétű, de én mégis el akarok mondani róla valamit. az a minimum, hogy az olvasók egy része hülyének és ostobának fog bélyegezni - :-P)

Tétel: /*Véleményem szerint*/ az emberi faj alapvetően poligám.
A hímek különösen, de talán a nőstények is valamelyest.

Jared Diamond több érdekes könyv szerzője, az egyikben (Miért élvezet a szex?) kitér erre a kérdéskörre is.
Az ő megállapítása az, hogy az emberi társadalmak egy kis részét poligámia, még kisebb részét poliandria, legnagyobb részét monogámia jellemzi. Az ember, más főemlősök és egyéb fajok különböző tulajdonságait és evolúciósan alakult "stratégiáit" taglalja, és biológus szemmel - egyébként nagyon érdekesen és logikusan - mutatja be, mit sugallnak a megfigyelések. (olvassátok el :-P)

Én azon a véleményen vagyok, hogy az emberi fajt biológiai programja a "promiszkuis" magatartásra sarkallja. A biológiai program az evolúció kevert stratégiás genetikai szerencsejátékából pottyan ki. A kultúrevolúció (amit önkényesen most az emberi kultúrák fejlődésére szűkítek), saját kevert stratégiás részcéljaival egy párhuzamos rulettbe is belekezdett, nem gének, hanem többnyire mémek útján manipulálva fajunkat (vagy érvényesítve setét céljait).
Ezzel a bonyolult mondattal azt szeretném sugallni, hogy valamennyire kultúrlények vagyunk, nem csak a biológiai program határozza meg viselkedésünket, hanem azon (illetve - végeredményben - magunkon) uralkodni is tudunk.
amit tehát a kultúrantropológusok látnak, az nem a biológiai jellemvonásunk, annak csak egy eltorzított, más célok által felülbírált vetülete.

Az emberi faj poligám természetének elég sok intuitív bizonyítéka van. Az emberek nem illemből - sőt, gyakran éppen annak megsértésével - bámulják meg ellenkező nemű fajtársaikat, valódi szexuális izgalmat érezve ilyenkor (ráadásul zömmel függetlenül attól, hogy tartós párkapcsolatban, avagy egyedül élnek-e). A férfimagazinok (és netes változataik), továbbá a szexuális jellegű szolgáltatások igen kelendőek.

Ha valaki még mindig tiltakoznék, emlékezetébe idézném a házasságtörések és ilyen okból történő válások igen magas arányát. Nyilván elhanyagolható lenne a félrelépés, és az ősi törvények szerint enyhe büntetést érdemelne a házasságtörés egy olyan faj esetében, amely nem (vagy csak észrevehetetlenül kis arányban) érez késztetést szexuálisan már "birtokba vett" párjának leváltására. Ha fajunk monogám lenne, mint a bukázó sas, csak egyszer járna násztáncot életében.
Nem látnánk magunk körül félrelépőket, házasságtörőket, keresztbe flörtölőket, swingereket. Nem kellett volna törvénybe vésni, hogy megkövezésre - halálra - ítélik a házasságtörő asszonyt, hiszen maga az eset szinte elő sem fordulhatott volna.
A monogám viselkedésnek azonban nyilvánvalóan kell(ett!) legyenek előnyei a társadalmak kialakulása és megszilárdulása idején, hiszen a közösségek jelentős részében ez a forma a követett példa, még akkor is, ha egyes vallási, szokásjogi előírások ettől eltérnek (közismert az iszlám hozzáállása a 4 lehetséges, ám kötelezően egyenlően jól tartott feleséggel. Ennek az "engedménynek" is megmagyarázható, és kulturális szempontból indokolható a léte, és nem a promiszkuis hajlamunk kiélését támogatja. sőt)

A monogámia kialakult tehát, de a biológiai késztetését a fajnak meg kellett zaboláznia. Ezért a feszültségért (amit sose sikerült teljesen kordában tartani: Jean, hol van az uraság?  a padláson. a szobalánnyal?...) cserébe bizonyára erős ellenszolgáltatást nyújtott - többek között - a stabil család, ezt a mintát a mémek megszilárdították, és jó sokáig fenn is maradt.
A társadalom, a gazdaság, az emberi közösségek és a szerepek is átalakulnak. A nők érvényesülési lehetőségei megváltoznak, a családok funkciója már más, meglehetős biztonságot nyújtani az állam és egyéb emberi közösségek is képesek, az individuum előretör - még a hagyományos keleti társadalmakban is. Az a többlet, amit a monogám viselkedés révén lehetett elérni, sok helyen veszít értékéből. A biológiai feszültség önmagában pedig nem csökken, hiszen genetikai programunk csak lassan változik. Borulni kezd az egyensúly, az emberek már nem szégyenlik, ha válnak (bár fájdalmat és veszteséget átélnek még), de lehetséges, reális alternatívaként mérlegelik régi kapcsolataik lebontását és újak kiépítését. A fejek egy részében viszont ezek a kérdések még (teljesen érthetően) kuszák. amit a házasságról és a párkapcsolatról tudunk, gondolunk, zömmel a kétszáz éves és régebbi mémplexek közreműködésével jut el hozzánk. Túlmisztifikáljuk a félrelépést, mert a régi mémjeink úgy lettek programozva, hogy - visszatartó hatásukat biztosítandó - igen súlyos ítéletet ébresszenek bennünk e viselkedéssel szemben.

És ha a dolog velünk esik meg, minket csal meg a kedvesünk, akkor nem csupán megsértődünk és megharagszunk, hanem úgy is érezzük, hogy a szerelemnek, szeretetnek és bizalomnak mindörökre vége. Valódi elkeseredés kerít hatalmába. pusztító és önpusztító gondolataink támadhatnak - talán valamely játszma részeként.

Na, ebből most ki lehetne lépni azzal, hogy gyerünk, szüntessük meg a házasságot, vagy legyen mindenki swinger, hiszen biológiailag úgyis erre van késztetésünk.
Ám én egyfelől romantikus vagyok, másfelől tisztában vagyok azzal, hogy még az ezzel foglalkozó tudósok sincsenek térképezték fel az összes fehér foltját e kérdésnek (és én nem tartozom a táborukba).
Ezért inkább két egyszerű gondolatot biggyesztek ide záró felvetésként.
az egyik az, hogy a párkapcsolat hosszú távon szerintem többet nyújt, mint amit a hagyományos funkcióiként én itt sugalltam, és ezért a megváltozó társadalomban is jó megoldás lehet, amiért érdemes áldozatot hozni.
a másik, és itt most akár vigyorogjatok kajánul kis ördögfajzatok, akik kaján vigyorgásban lelitek örömötöket, hogy a félrekacsintást több megbocsátással - kevesebb túlmisztifikálással - kéne kezelni, aminek az érzelmi-értelmi megtanulása segítene abban, hogy egyébként működő párkapcsolatok túléljenek ilyen válságokat, és nagyobb számban fennmaradjanak.

Pá

egy ifjú alkesz vallomásai - 1

csak alkesznek ifjú, amúgy már nem.
jónéhány telet látott már, ahogy az indiánok mondanák.
két éve iszik, azóta, hogy kirúgták az állásából.
de - miután felismerte, hogy alkesznek, s általában: függőnek lenni nem jó dolog - elment az AA összejövetelére, hogy kigyógyuljon.
A neve: Z.

Z belép az ajtón.
Régi szocreál klubhelyiség.
A hétkerben.
alacsony fényerejű - energiatakaréktalan - izzók pislákolnak a mennyezeti lámpákban.
málló vakolat.
penészszag.

kicsit később:
Z: A nevem Z.
AAklub: Szervusz, Z!
Z: Függő vagyok. Alkoholista vagyok.
AAklub: (némán bólogat)

még sokkal később, tucatnyi szeánszon túl, Z már nem nyúl a pohárhoz.
tudja, miért kezdte, abbahagyta.
kikúráltatott.
állítólag.
szerinte.

...

Az igazi próbatétel az, amikor Z, már "tisztán", gyógyultan, egy bulin újra a kísértés közelébe kerül.
Neki a pohár a Sátán.
Ott nyújtózkodik az orra előtt, mint egy félálombani napozás után ébredő, meztelen, bármire hajlandó topmodell.
még csak nem is vodka van benne vagy gin.
Csak egy langy, enyhe vörösbor. max. 11 fokos. félszáraz. semmi kockázat.
Z magában erőlteti a nevetést: semmi kockázat? nem veszel rá!
Z magában beszélget az ő Sátánjával.
Z kipróbál mindenféle taktikát, most éppen a kinevetést. átlátok rajtad, mondja a Sátánjának.
nem fogsz kelepcébe csalni.
a Sátán unottan ásít; egyik meló olyan, mint a másik.
a biztonság kedvéért megcsillantja a vörösbort.
Nem rossz a fénye, egész pofás szín.
Z nyel. nem veszi észre, hogy nyelt.
Z nem kortyint, de akaratlanul felidéződik benne egy kép, egy érzés -akárcsak a banáníz valakiben, aki réges-régen banánt kóstolt, és azóta az agyába égett az az íz, és bármikor képes változatlan intenzitással felidézni, és a beégéskori idegpályákon újra végigfut az ingerület, létrehozva ugyanazt a kéjes állapotot, mint a legelső alkalommal -, ahogy érzékei hiperfinomra élesedve követik az alkohol hatását a szervezetében, mintegy lassított felvételként részletezve, ahogy végtagjai az ujjbegyektől a csuklón/bokán át a könyök/térd, végül a váll/csípő traktusban zsibbadni kezdenek, feje szédül, minden viccessé és jelentéktelenné torzul, átrendeződnek a prioritások, a problémák tréfákká sorvadnak, az emberek egy világméretű muppet-show brekijeivé, topijaivé, misszröfijeivé és vitázóöreguraivá fonnyadnak, és csak ő van a világon egyedül, ő a közönség, aki remekül, de igazán remekül szórakozik.
Z visszazökken. megint nyel egyet. Ezúttal észreveszi, hogy nyelt.
Megrémül.
fél a Sátántól, mert tudja, hogy a Sátán erősebb nála.
nem véletlenül imádkozza el minden nap, hogy ne vígy minket, és hogy szabadíts meg.

Kifordulna az ajtón, de ekkor belép É, a lány, aki hívta.
É felveszi a poharat, lehajtja. Már részeg.
Újra tölt, tolja Z orra alá, enyelegve kínálja.
pedig tudja, hogy Z gyógyult alkesz.
(De É nincs teljesen magánál.)
A Sátán tudja, hogy Z csak alkesz.
Z igazából tudja, hogy a Sátán tudja - ámde tagadja ezt.
Elfordítja a fejét. A gyomra remeg.
Nem az undortól.
A vágytól.
É-re vágyik, valójában szeretné megba...rátkozni.
De a pohárra még sokkal jobban vágyik.
kifordulna az ajtón, É karon ragadja, és az arcába löttyinti a bort
Majd hevesen magához rántja, és lesmárolja, vadul, szenvedélyesen.
Majd ellöki magától; buján a szemébe néz. Zihál, melle hullámzik; kiviharzik az ajtón.
Z kábán áll. nem ért semmit.
É-n kezdene gondolkozni. Hogy utánamenjen-e.
Az arcán lecsorog egy pár csepp bor. Szórakozottan körbenyalja az ajkát.
A csók boríze, a pár csepp bor íze - csak ennyi kell.
elsöprő erővel tör rá a vágy.
Ellenállhatatlanul. Már nincs hatalma felette.

A palackhoz kap, meglódítja, és nyel, nyel, amíg csak el nem fogy a levegője.
A Sátán ásít egyet. Ő előre tudta.
Z a padlón fekszik.
a krómozott lámpabura visszatükrözi az arcán elterülő monkeyface-t.
Z világa muppet show-vá egyszerűsödik.

Vissza a START mezőre.

click to download hardware

In the not too distant future, not only the software but the hardware may be downloaded from the internet.
Certainly, special devices will be needed for that, and not all hardware download will be possible.

But as our views about matter and information converge (I mean, modern philosophy considers everything basically energy plus information and we gradually distinguish them less and less), we understand that information determines how things look like and behave, hence if we have unlimited acess to elements, and we are able to scan an object at the atomic level, we can theoretically place components in the correct position to replicate the original object.

We will need a special "printer" or nanoreplicator, which can bee fed by not colour ink components but "element-ink" cartridges, compunds can be assembled from those finy-tiny corpuscules at a much finer resolution than is available in contemporary bubblejet printers and all parts can be put together as if a Lego object was built.

Theoretically this is not pure science fiction.
Richard Feynman, the Nobel laureate physicist said over 50 years ago that such atomic scale assemblers would be possible in the future and Don Eigler, IBM Fellow has already demonstrated that technology can intentionally place atoms to their predefined places.
Therefore, if one structure can be built (the original object representing that), transferring the 3D scanned information to the nanoreplicator will help duplicate an object.

Now it seems fancy, funny fantasy. In a couple of decades our grandchildren will download mugs, T-shirts, glasses, mobile phones, guitars, chairs etc. on a daily basis.

They enter cyberspace, fly to the mall-store-space they want, and if they want to buy some gadget, easily grab them to the floating "Download" basket, get charged and... the thing plumps in their real-world hands.

Egy csésze tea

- A pokol nem más, mint az életben elrontott dolgok újraélése - mondta Hszien-po. Töltött egy csésze teát, leült, lassan, óvatosan, nehogy kilöttyintse (mert ügyetlenségében a peremig csurgatta az italt), hangosan szuszogva ereszkedett a székre, ő maga hajolt a szinte mozdulatlanul tartott finom porcelán fölé, farkasszemet nézve az ablak tükörképével, ami a jázminillatú nedű felszínén reszketett.
- A hibák újraélése, ismételt megszenvedése - nyilatkozta hangosan, orrával alig pár centi távolságra a gőzölgő létől; a felfelé kígyózó teaködből előadott tanítás egyszerre volt misztikus és komikus, de a tanítványok lehunyt szemmel figyeltek, átszellemülten hallgatták a bölcsességeket. Hszien-po ajkai veszélyes hőmérsékletet gyanítottak, tétovázva, szorosan egymáshoz simulva közeledtek a teához, az utolsó pillanatban egészen apró rést nyitottak, pici lyukacskát, és a mester ekkor olyan irdatlan hangosat szürcsintett, hogy az első sorban ülő idősebb növendékek szemöldöke rémülten összerándult.
- Végestelen-végig, amíg csak nem változtatunk rajta. Száz évig kínlódunk, majd újjászületéskor ismét megkapjuk a megoldatlan feladatokat. És ezekben a további életekben is gyűjthetjük a baklövéseket.
Hszien-po az ital tetejét lehelgette. Halkabban próbált szürcsölni, mint az imént, és ahogy fogyott a tea, úgy javult a fújogatás hatásfoka, és gyorsult az ivás. A mohóság nem kifizetődő, emlékeztette magát Hszien-po, de ehhez már túl késő volt: a gyomrában erős, jól fejlett buborék képződött a hirtelen nyelt levegőből, felfelé levitált a nyelőcső irányába, nekifeszült a gyomorszájnak, birkózott egy darabig, majd győztesen robbanva utat tört a külvilág felé. A hangos böffenéstől - amely egy mangalicának is dicséretére vált volna - ezúttal a tanítványok nyakizma feszült meg ijedten.
- Kérdééés? - ásította a mester.
Egy nemrég avatott újonc jelentkezett félősen a hátsó sorban. Karját nem merte kinyújtani, bizonytalanul tartotta maga fölé, olyan félmozdulattal, amit még éppen észre lehet venni, de a behódolást is egyértelműen mutatja.
Hszien-po egy lusta tokamozdulattal a fiú felé biccentett. Az egészséges, feszes toka mintegy önálló beosztottként viselkedett, gazdája megbízását közvetítette, tekintélyesen lendülve jelölte ki a növendéket: engedélyezte, hogy szóljon.
- Hszien-po mester, és a mennyország? Mi a mennyország?
- Hármas jutalom - bökte oda a toka. - Egyrészt, nem kínlódsz azzal újra, amit megoldottál. Másrészt azt is újraéled két reinkarnáció között, amit sikeresen kezeltél, de ezeket örömmel, nem szenvedéssel. Végül pedig, még életedben megkapod a boldogság pillanataiként, ha valamit jól csinálsz. Ezeket a boldogság-buborékokat finom láncra fűzöd, és életről életre hurcolod magaddal mint egy olvasót.
A tanítványok némán elmélkedtek.
Hszien-po a csészét csendesen az asztalra helyezte, kényelmes ültében kibámult az apró ablakon. Egy ereszről lógó jégcsapot izzasztott az erőtlen tavaszi nap, ezer meg ezer gyenge fénysugárrá törve szét rajta.
Pont mint a lélek, gondolta Hszien-po, egy élet erős fonala átlép a túloldalra, ezer meg ezer részre oszlik a határon, minden töredék hordozza egy darabig az összes információt korábbi formájából, de aztán összeáll új elemekkel, új lét-szálakkal, tanul és alakul, tisztul és szennyeződik, végtelen körtáncát járja örök kölcsönhatásban az anyagi világgal.
Elrévedt, egy gyerekkori emlék ötlött az eszébe:

Tűzarany sárkány
Feszül a kéknek vállán:
Olvad a jégcsap

Egy veréb röppent az ereszre. Hszien-po összerezzent, és elmosolyodott.

ha meghalt, akit szerettem,

vigasztalnak azok a percek, amikor jó volt az együtt töltött idő, és kesergek a veszekedések és piszkálódások miatt.
jobban oda kellett volna figyelnem, de már késő.

Most épp Levi beszélt az életben a veszteségekről, szomorúság fakad az emberben ilyen témák hallatán, inkább elmenekülnék, semhogy gondolkodjam róla.
Persze igaza van, bizonyos témákkal elkerülhetetlenül szembesülünk.

És ha elveszítesz valakit, halál, elválás, szakítás révén vagy csak elsodor mellőle az élet (felszálltál a buszára, vitt magával, mint egy csomagot vagy utast, aztán le kellett szállnod valamiért), tényleg vigasztalhat, hogy volt együtt pár jó percetek, napotok.

Erre fogok törekedni ezentúl.

A boldogság úgyis csak ideiglenes, villanásszerű állapot. Jól meg kell jegyezni, bevésni az ember agyába, hogy az egyhangú vagy boldogtalan pillanatokban (napokban, hetekben, években) majd elő tudjuk venni, mint egy színes képet réges-régi albumokból, és nosztalgiázva szürcsöljünk belőle.

Az fel fog tölteni, ebben reménykedem.

csak egyetlen kérdés van

az életben: a halál;

és csak egyetlen igazság: a szeretet.

minden más: derivatíva.

miért blogolok

Hétvégén annyit ittam, hogy megértettem a macskajajt.
akkor nem volt olyan rossz, de másnap...!

Az muris érzés volt, hogy belülről láttam magamat, akit egyúttal kívülről is észleltem, de nem önmagamként.
Mintha egy rajzfilmfigurában lennék, akit mások irányítanak, pontosabban előre megrajzolták, hogy mozogjon, merre menjen, milyen grimaszokat vágjon, és én megpróbálom irányítani, de semmi sem természetes, mindenért erőlködni kell.
Tisztára olyan volt, mint a John Malkovich-menet. (amin egyébként nagyon jól szórakoztam, bírom John Cusacket, Malkovich meg nem is kérdés). Benne vagy, kicsit te irányítod, kicsit ő téged.

Nekem azért jó blogolni - noha senki nem olvassa - mert már annyira megkopott a memóriám (szerintem egyébként nem, csak túlterhelem információval), hogy mindig elenyésznek a legjobb ötleteim.
Egy részüket legalább ide hullatom, és ezen a digitális izén, latrinán később még fellelhetők maradnak.
Igaz, hogy erjednek közben, pont mint az excrementum, ráröpül a légy, falatokat tör le a sarkából, ízlelgeti, a baktériumok tanyát vernek benne, az eső feloldja, a nap szikkasztja, nyamm-nyamm, mondja a zöld szemű légy, bzz-bzz.
Nekem azért jó blogolni, mert naplót is akartam írni, de sose jutok oda, vagy ha mégis, nem fog a toll, vagy ha mégis, épp semmi sem jut az eszembe.
Nekem azért jó blogolni, mert mindenkinek, aki ír - legalábbis az egyszerű halandóknak -, szüksége van ujjgyakorlatra, stílusgyakorlatra, gépelési gyakorlatra, akármilyen gyakorlatra, hogy kiböfögjön magából egy csomó vacakot, hátha a vacak távoztával majd megszületik valami kevésbé használhatatlan is.
Nekem azért jó blogolni, mert közben elszórakoztatom magam az első - disznó és gonosz - változattal, hogy aztán eszembe jusson: ami a netre kerül, ott is ragad, és kicenzúrázom a mókás dolgokat.
Nekem azért jó blogolni, mert így meglehet az az illúzióm, hogy csináltam valamit.
Még ha ez a valami a semmi is.
Nekem azért is jó blogolni, mert mások is blogolnak, és ha valaki, aki azt hiszi, többet ér nálam, az orrom alá dörgöli, hogy neki milyen fasza blogja van, vissza tudok vágni, hogy nincs egyedül. (Ez olyan, mint egy kibernetikus behúzás a gyomrába, baaaaammm!)
Nekem azért is jó blogolni, mert van néhány Q jó ötletem, és nem érdekel, hogy az egész univerzumban csak szerintem QQQ jó, mások szerint hülyeség, én akkor is ide leírom, leszögezem, lehorgonyzom, hogy ha mások majd néhány évtized múltával ugyancsak rájönnek az én zseniális ötletemre, és milliókat keresnek az akkor már (mert megérik rá a világ) mindenki által Q jónak tartott ideával, akkor a bíróságon lobogtathassam ezt a blogot, hogy idessetek, én már ekkor meg akkor..., és az igazságszolgáltatás majd jól megítéli nekem a stekszet, és öreg napjaimra szemérmetlenül jómódú leszek.
Nekem azért is jó blogolni, mert végre van kivel beszélgetnem, itt van nekem ez a szép tiszta, fehér lap, ráadásul megkíméli a fákat is, karbonemissziós költsége csekély, és erre a szép tiszta, fehér lapra csurgathatom ki - no persze csak virtuálisan és kibernetikusan - a tintát, olyan ez, mint egy elektronikus harakiri, felmetszem a hasamat, kibuggyan a mondanivaló, ami ott nyomott belülről, mert megemésztettem valamit, amit magamba szívtam, de a mondanivaló mellett kibuggyan még a sáros körítés is, amit igen nehéz különválasztani a jótól, így a cifra rendben sorakozó, különböző értékű sorminta-elemek egy-egy harakiri-műalkotásként beterítik a blogot. Ez a harakirifajta, ez a villanyos változat, ellentétben az igazi, biologikussal, akárhányszor ismételhető.
Nekem azért is jó blogolni, mert ha nem lenne jó, akkor helyette innék, pedig ilyenkor nem kívánom az alkoholt és a drogot. Ez azért jelent valamit.
Nekem azért is jó blogolni, mert lehetőségem van két kedvenc testgyakorlatom végzésére, amelyek fontossági sorrendben: a kötekedés és a csapongás.
Nekem azért jó blogolni, mert grafomán vagyok. Nézd csak e bejegyzés hosszát.
Nekem azért jó blogolni, mert ...

szerintem a végtelenségig folytathatnám a sort. Tekintettel leszek a véletlenül idetévedt látogatóra, és most nem teszem.
Ez a szószátyárság olyan mint egy szellemi onanizálás, senki mást nem szórakoztat, csak a szerzőt, az olvasónak inkább kínos, de lássátok be, kedves cimborák, a blog műfaja éppen olyan, mint az önkielégítés: magunkért csináljuk, hogy magunknak okozzunk örömöt. Aki kukkolja, annak lehet izgató (szellemileg, naná!), undorító, fárasztó, inspirálhatja, tanulhat belőle, beszállhat a buliba (kommentek), de a szerző minderre fütyül. Naná, hogy van, aki exhibicionista, és mások figyelméért küzd.
(kajánul kuncogok).
Meg van, aki a blogban nem ezt a lehetőséget látja. Én ma ilyen hangulatban vagyok, bocs.
ami a netre kerül, ott is ragad.

DISCO is not Mozart is not Gershwin

A művészet befogadását az ember az egyszerűvel, hétköznapival kezdi.
Ami könnyen emészthető.

Fiatal korunkban: szeretnénk eligazodni a műveken. Élvezni akarjuk.
Később: az egyszerű triviálissá válik, nem találunk már benne újat, érdekeset. Belecsömörlünk.

Öregszünk, létkérdések foglalkoztatnak, bonyolultabbnak észleljük a világot, kétségeink támadnak.
Ezekre keresünk válaszokat. Látni akarjuk, hogy mások is elmélkednek rajtuk.
Kreatív megfogalmazásuk lenyűgöző élményére vágyunk.
Az igényes, kifinomult mozzanatokra, amelyek visszatükrözik gondolataink bonyolultságát, de felcsillantják a kaotikus felszín alatt a struktúrát is.

Kezdetben: népmesét olvasunk.
Majd: indiános könyveket, Rejtőt, Christie-t.
És csak később: Dosztojevszkijt, Vonnegutot, Jelineket.

---

Egy vers nekem: talán dagályos; nyilvánvalóról ír, elkoptatott frázisokkal.
Egy tizenöt évesnek: a saját problémáit fogalmazhatja meg, olyan szavakkal, melyekre rezonál a lelke, és gyönyörűnek találja ugyanazt.

---

Alkotó, mű, befogadó - a művészet szentháromsága.

a pokolban

csak attól az egytől félek, hogy majd nem leszek képes arra, hogy ítéljek
hogy nem lesz józan eszem, csak zombiként múlatok, ha múlik ugyan az idő
bár kérdés, hogy mit zavar az majd akkor
abban hinnem némileg vigasztal, hogy a pokolban majd jól kigúnyolhatom magam
a helyzetet, amibe kerültem, a hibákat, bűnöket, amik miatt oda jutok
és a hatalmat, amely oda vet, könyörtelenül, mert nem tudok megfelelni annak
a sok szabálynak, amelyet szabad akarattal rendelkezőnek tervezettként
képtelenség akár csak részben is követni...

de ha nincs is az odaát, és az értelemnek csúfolt bioáram-szövevény pislákolva kihuny 1x,
elmúlik a reflexióra való képesség, és túlvilág nélkül is, így, a pokolra jutok.

nincs hát kiút.

a mennyet, vagy ahhoz közelit, élvezzük, amíg lehet.

Mindennek meg kell fizetni az árát

csak gyakran más fizeti meg, mint aki a hasznát élvezi

A boldogság mibenléte

Vannak, akik szeretik az ilyesfajta leírásokat:

a.) "átölelt, és éreztem, ahogy a forró kis kemence nem csupán hívogatóan feltárul, hanem szinte egyenesen be akart szippantani, mohón, türelmetlenül - mint ahogy a vasorrú bába kemencéje nyújtogathatta piros nyelvét a lapáton gunnyasztó Juliska felé -, én azonban egészen lassan közeledtem, szándékosan visszatartva magamat, hogy a végletekig fokozzam a vágyát, szinte hátráltam előle, élveztem, ahogy egyre készségesebben közeledett, egyszersmind kétségbeesett csatát vívott bennem az azonnali támadás és a mazochista visszafogottság vágya, ügyeltem, hogy csak éppen megérintsem a gyönyörök kertjének bejáratát, aztán sebtiben piciny visszavonulót fújtam, de csak azért, hogy megfigyeljem, amint finom pihegésből vad zihálássá fokozódik a feltörő izgalom, pici szája kinyílik, a gyöngyházszínű fogacskák résnyire szétnyílnak, és az ajkak közül előpatakzik a ..."

b.) "száraz volt a nyelvem, hiába nyaltam meg előbb az alsó ajkamat, balról jobbra, majd rögtön visszalendületből a fölsőt, smirgli csúszott a cserépen (olyan érzést keltve, mint amikor köröm szántja a táblát, amitől mindig kirázott a hideg), de ekkor már a kezemben volt a palack, hűvös volt, kegyetlen, némán kacagott, tudta, hogy nem véletlenül szorongatom, titkon oldalt sandítottam, senki nem figyelt rám, a tévét nézték, csendesen elcsavartam a dugót, halkan nyikorgott és alig pukkant, a testemmel takartam az üveget, és gyorsan meghúztam, majd sietve visszadugaszoltam, és bevágtam a frizsiderbe, de a torkomon olyan komótosan folyt le a hetven fokos pálinka, mintha súrolószer lenne, aminek iszonyatosan nagy a viszkozitása, még a méznél is sűrűbb, de ennek cseppet sem volt mézíze, égetett rendesen, ahogy egy férfias italnak kell, majdnem öklendeznem kellett, ahogy a gyomorszájamnál időzött, mintha körülnézne, lefelé vagy felfelé folytassa-e az útját, és akkor, kábé nyolc-kilenc másodperc múlva érezni kezdtem, ahogy az ujjvégeim, aztán lassan a felkarom, finoman elgyengül, és határozottan zsibbadni kezd, és akkor elmosolyodtam..."

Én inkább átélni szeretem.

Rule of Thirds

Although the "rule of thirds" is a frequently used recommendation in visual art, the rule used here is completely different.

Here we go.

When you criticize or judge someone, please remember you may do that only if you are at least 3 levels "smarter" than the criticizee.

L1. If you are only one level smarter, you are opposing his or her opinion.
L2. If you are an additional level smarter, you are agreeing with what he or she said, but your aspect is different - a point of view that integrates both the supporting and countering arguments.
L3. If you are an extra level smarter, you understand the arguments (level 0), the disproofs (level 1) the integrated approach (level 2) and you are also able to change the viewpoint and restructure all previous levels. In other words, you are regarding the whole question from a metalevel. You can break out of the framework imposed by the original question.

This is the rule of thirds.

- - -

You can relate this reasoning to Socrates's Dialectic. Level 0 is thesis, Level 1 is antithesis, Level 2 corresponds to synthesis and Level 3 is metathesis.


The sun shines brightly.
Deaf microscopic corpuscules
Burn my aging face.

The Reciprocity Code

www.thereciprocitycode.org

For the linked material I grant you RCL (Reciprocity Code License), which means the following 

1. The materials are free for private use under RCL conditions.
2. You are requested not to pass the material itself but the download link. Should you still pass the material, pass RCL definition as well.
3. Please understand that I invested many hours to develop these. (Most of the hours were fun for myself the activity itself being my biggest reward. There were times of struggle, though.) Donate your own time or energy for the community in comparable value that you feel having received from these RCLed material.
4. If you feel like being very satisfied, you can donate a beer or two – my PayPal here -; never donate more than two beers.

Do you accept the terms?

YES                NO                  (Quiz here)

Next page: download link.