back from barca indeed

A második napon, azaz  hétfőn, a piacon kezdjük a bóklászást. egyrészt azért, mert három percnyire van. másrészt éhesek vagyunk, és úgy gondoljuk, itt biztos friss nyalánksággal várják a korán kelőket. nem is tévedünk.
(hozzáteszem, kissé torzítottam most, mert ez dél előtt fél órával történt)

A San Josep piac közepén van a szendvicsesstand, ahol sandwich és burrito is kapható, persze a sonkás (előkelőbben: hamónos /*JAMON*/) burritóra nyomulunk, meg az édes péksüteményekre.
(Még most is megkordul a gyomrom, tizenvalahány nap távlatából, ha a finomságokra gondolok.)

ölünkben a kenyérkékkel körbejárjuk a piacot. A nyugati negyedben frissensültek pultja, körülötte szolid tolongás, a helyiek vidáman beszélgetnek, a turisták próbálják kisilabizálni az étlapot. itt végül nem rendelünk, egyfelől nincs egy hely se, másfelől látszik, hogy sokáig sütnek, de az igazi kifogás az, hogy csak tengeri herkentyűt és sült húst mérnek, mégpedig mindent igen borsos áron.
Eloldalgunk, mint a mesebeli róka a savanyú szőlő miatt fanyalogva. kárpótolni akarjuk magunkat, vizuálisan ezt meg is tesszük, mert a piac északkeleti fertályán igazi halkereskedőkbe botlunk. szépen kitálalva minden a jégre, szegény homárok bánatosan integetnek összekötözött ollóikkal, a tartisznyarákok bágyadtan próbálnak hasra fordulni, a többi még el nem alélt rákocska vagy kapálózik még becsületből, vagy már feladta, és várja a fazékba deportálást. olyan pantomim ez, mint amikor szétverik a páncélos dandárt, de néhányan még hinnének a menekülésben: csendes agónia.
miután kicsodálkoztuk magunkat, a gyümölcsöspultok felé kerülünk. jégdarába ágyazva sorakoznak a katonás rendbe regulázott gyümölcslevek. rövid alkudozás után a kikiáltási árnál maradunk, és két másodperc múlva már boldogan szürcsöljük a tényleg finom italokat. turisták özönlenek mindenfelől, a tülekedésben el-elveszítjük egymást, szerencsére a piac áttekinthető méretű.
A csarnok körül étkezdék, mindenhol kínálják az obligát paella-t, tortilla, tapas, burritos szerepel még az étlapokon, valamint impozáns mennyiségű, tengeri herkentyűre utaló kifejezés.

Nem is indulhatna jobban a nap, a kiadós pihenést követő gyümölcslé-ébresztő jókedvre derít.
Hová menjünk ma? A Sagrada Familia és a Casa Mila van napirenden, délután pedig a Miró park, az Aréna és a Placa Espanya.

A barcelonai metró behálózza az egész várost. Egy jegy 2 euró, de a tízes tömbbel 1 euró alatti a jegyár, és 75 percig tartózkodhatunk a vonalon, átszállásokkal. Nem telik bele sok idő, és megértjük a metró rendszerét, amihez hasonlóval Párizsban és Rómában már találkoztunk, még azt is kiírják mindenütt, mennyi idő múlva jön a következő szerelvény. A metrókocsik világosak és elég tiszták, az utazóközönség szolid, kulturált, beszélgetnek az emberek, nem hangoskodnak.
"Proxima stació: Sagrada Familia" mondja a fásult női hang.
A katalán és spanyol összehasonlításához kevés a nyelvtudásunk, a feliratokban jól látható különbségek vannak néhány helyen, egy tendencia szembeötlik: a szóvégi magánhangzó+n (spanyol) a katalánban gyakran nélkülözi az 'n' záróhangot. Antoni(.) Gaudí, proxima stació(.), atenció(.). persze ettől ez még lehetne csak dialektus, de Raquel 16 évvel ezelőtt megesküdött, hogy nem erről van szó. hiszek neki, ő volt valenciai (katalány).

A templom lenyűgöző. Akkora a sor, hogy nincs lelkierőnk végigállni, csak körbejárjuk, de még így is eláll az ember lélegzete. Gaudí eleve úgy álmodta meg az építkezést, hogy évtizedekig húzódik majd, és több építész és több kor is rajta hagyhassa a keze nyomát. A templom tőszomszédságában lévő cseppnyi parkban ebédelünk (hideget), onnan remek kilátás nyílik a hátsó homlokzatra.
Olyan szép az idő, hogy gyalog indulunk a Casa Mila felé, amely Gaudí által a Mila házaspárnak épített ház (1912-ben fejezték be). Beceneve La Pedrera (kb. "kőfejtő"), Gaudí zseniális stílusából már itt megmerítkezhetünk. A padlás és a tetőterasz a látogatás kezdete, mi kértünk audioguide-ot, de végighallgatni minden állomásnál az ismertetést elég lassú, bár így lehet a legtöbbet megtudni.
A padlástérbe érve úgy érezzük magunkat, mintha egy dinoszaurusz gyomrába pottyantunk volna.

Itt meg is kell állnom egy szóra, hogy Gaudí építészetének néhány sajátosságát megemlítsem.

Gaudí a XIX. sz. közepén született, sokadik generációs rézműves családba. Fiatal korában kitanulta a mesterséget, és építészetében ez a tudás szerves elemként meg is jelenik, bátran és kreatívan dolgozik fémekkel. Szintén gyerekkorától intenzíven érdeklődött a természet formái iránt, és megállapította, hogy az egyenesek, síkok és derékszögek nem fodulnak elő, ezen absztrakt alakzatok helyett a természet célszerűbb (és gyakran stabilabb) megoldásokat használt.
Saját alkotásai a természetes formákat és az építészeti alapelveket sikerrel ötvözik, statikailag innovatív megoldásokat használ, meggteremtve magának a lehetőséget arra, hogy bizonyos épületi elemek, falak, homlokzatok mentesüljenek (hagyományos) statikai funkcióiktól. Ílyen ötletek alkalmazásával jöhettek létre a La Pedrera első emeletén a hatalmas ablakok (mert az alsóbb szintek oszloprendszere kiváltotta a főfalak terhelésének egy részét.
A padlástérbeli kiállítás a láncgörbe bemutatásával kezdődik.
A láncgörbe az az ív, amelyben egy két végén felfüggesztett, nem elhanyagolható súlyú kötél vagy lánc természetesn módon nyugalomba kerül. Ekkor - az energiaminimumban - az egymás melletti láncszemek optimálisan osztoznak a terhelésen (gravitáció).
Ha az egész görbét fejjel lefelé fordítjuk - mondja Gaudí - adott terhelést ez a görbe tud optimálisan szétosztani a szerkezeten.
Nem véletlen, hogy építészeti megoldásainál milyen szívesen alkalmazta ezt a fajta boltívet.

A La Pedrera padlásterének belső bordázata végig ilyen felépítésű, és a kígyózó vonalvezetéstől csak még hüllőszerűbb lesz az élmény. A tetőteraszon a kémények külső burkolata absztrakt katonákat formáz (kicsit olyanok, mint a Harry Potter varázslósakk-figurái) a burkolatok, a talaj domborulatai engem kicsit az elvarázsolt kastélyra emlékeztetnek.
A padlás bordáit keskeny téglákból alakították ki, nem is érti az ember, hogy egy ilyen vékony és törékenynek kinéző építőelem hogy bírhat ki jelentős terhelést, ám a bordák olyan sűrűn sorakoznak, hogy eloszlanak a kételyeim. Ráadásul a tetőn nincs jelentős terhelés, csak a szerkezeti súlyra kell számítani, hóesés nem jellemző Barcelona klímájára, a vízelvezetést pedig ügyesen megoldották.

A házban nyitva van még a földszinten a bolt, és az egyik emeleti szint is. Ennek a korhű berendezését lehet még megcsodálni, továbbá a lakás kialakítását, a mennyezetet, a falak ívét, a szobák tájolását. Érdekes utazás Gaudí univerzumába, amely annak ellenére, hogy kimerevített lenyomata egy száz évvel ezelőtti világnak, megoldásaival és ötleteivel kívül reked téren és időn, a soha el nem avulás benyomását keltve.

Amennyiben nem csak a megoldások egyikét-másikát akarjuk megízlelni, hanem az egész koncepciót is át szeretnénk látni, feltétlenül időt kell szánnunk a padlástérben elhelyezett szerkezeti makettek tanulmányozására. Az audioguide el is magyarázza, mely teherhordó elem kiváltásának mik lettek a következményei a megjelenésben, és hogy mik számítanak innovatívnak.
Ha valakiben az építészeti fogékonyság terén egyszerre működik a műélvezetnek és a műszaki megoldások megismerésének vágya, a Casa Milá ideális tárlat arra, hogy fellebentse a fátylat a zsenialitásban egymás mellett megférő ösztönös és tudatos alkotás lenyűgöző eredményt szülő harmonikus ötvözetéről.
Mert Gaudí példája tényleges illusztrációja annak, amit Edisontól oly sokat idéznek: "a zseni 1% ihlet, 99% verejték".

A ház - mint a jó filmek is - bőven hagy felvetéseket és gondolkodnivalót.Utunkat délnyugati irányban folytatjuk, és elhatározzuk, hogy este feltétlenül tapast fogyasztunk.
(Ahogy egyre mélyebbre merülünk a katalán életbe, úgy odázzuk el mindinkább a tapast. Végül nem is ettünk, csak itthon, amikor már világossá vált számunkra, hogy a tapas az többé-kevésbé "falatkákat" jelent kis tányérokon, és hogy ilyet számtalanszor csináltunk már.)
Utunk egy élelmiszerbolt mellett visz el, ezt is megnézzük belülről, egy liter sangriával és némi harapnivalóval (köztük ott figyel az obligát jamón) leszünk többen, a sangriát azonmód meg is kóstoljuk, ízletes, egyszersmind hirtelen megvilágosodást is nyújt: ugyanezt ittuk előző este 10 euróért. A boltban a literes kiszerelés 3 euró. Igaz, pille palackban.

Milyen fura (vagy talán éppen cseppet sem az), hogy számomra egy másik nemzet és kultúra megismerése mennyire erősen összefonódik a gasztronómiai kicsapongással. Minden ízzel és illattal flörtölök, kipróbálom, igyekszem több oldalról megtapasztalni, de még a decensség határain belül (annak ellenére, hogy rossz természetem már réges-rég a mértéktelenség bűnébe sodort).
Késő délután van. A piacon sétálunk megint. Kissé tikkadtan, de a harsány színek és az élénk csevej felüdítenek. A térképen megpróbáljuk meghatározni az előző esti vacsora helyszínét, egy perc keresgélés után úgy vélem, jobban bízhatok postagalamb-ösztönömben, és magabiztosan a farzsebembe süllyesztem az utcák rajzát.
"Utánam!" temperamentummal mutatom az utat. Nemsokára kiderül, hogy a térképről fejemben őrzött léptékhez képest az ember a valóságban egészen más sebességgel mozog. Bebizonyítom, hogy zsebkendőnyi területen is el tudok tévedni. Ott azért még nem tartok, hogy beismerjem a tévedést, inkább lopva előhúzom a térképet megint, és elkezdek az alapján navigálni.
Hamarosan a Placa Reial-nál vagyunk, de ott a várt éttermek helyett egy monumentális épülettömb fogad. Megint rápillantok a térképre, és rájövök, hogy a Placa del Rei felé kellett volna mennünk (placa-placa, rei-rei). Nemsokára odaérünk, mert szerenécsre a Ramblától keletre szűkek az utcák, és nncsenek nagy távolságok, ez a negyed 20 perc alatt bejárható.
Hosszas nézelődés, eurószámlálás, mérlegelés, tépelődés és kószálás után egy pakisztáni étteremben kötünk ki, ahol olcsó és finom lakomában részesülünk. Az én választásom a legjobb, biryani da gambas, valamint dahl, de minden fogás ízletes. Ráadásul olcsón mérik,ezért még borravalót is szívesen adunk.

Az esték meglepően hűvösek. Előzőleg már kicsit meghűltünk, ezért van nálunk kabát, bár én induláskor bizonygattam, hogy elég egy póló is. Most azért a kardigán és az esőkabát is jól jön.

Az este már csak pihengetésre alkalmas.
A szoba amúgy is olyan kicsi, hogy olvasgatáson kívül mást nem lehet csinálni, a tévé egy konzolon a mennyezeten van, kellemetlen szögben elhelyezve; élvezhetetlen.
Arra viszont van még idő, hogy a másnapi programról terveket szőjünk.

Elérkezik a harmadik reggel. Korábban kelünk, mint előző napon, és a piacon reggelizünk. Megint a gyümölcsturmixszal próbálkozunk.
Jobban esik, mint valaha. Kezdjük helybélinek érezni magunkat. Már nem rácsodálkozunk a dolgokra, és a próbálgatás, kóstolgatás lelkiállapotában nyúlunk bármihez - már TUDJUK, mit akarunk, ISMERJÜK az kínálatot, ELVÁRJUK az ízeket; már-már becsukott szemmel is odatalálnánk a megszokott pultokhoz, és hanyag mozdulattal, a legtermészetesebben nyomjuk az eladó kezébe a kiválasztott portékát. Szinte félvállról vesszük itt az életet, annyira a zsigereinkbe ivódott ennyi idő alatt.
Az eső dacára elmegyünk az Arena felé. Jelenleg bevásárlóközpont és mozikomplexum üzemel benne, mi csak körül akartunk nézni, a tetőteraszró egy kicsi élvezni a kilátást, ami előző este a hűvös és a sötét miatt csak részleges volt. Az épületben meglátogatjuk a szupermarketet, és bevásárolunk néhány finomságot, sangriát és gyümölcslevet. Ezt iszogatjuk útközben.
A pinceszint éttermeit kivéve nincs lehetőség arra, hogy leüljünk. Úgy cselekszünk, ahogy a helybéli fiatalok is: a kabátunkra csücsülünk a moziszinten, míg a szendvicseket majszoljuk.
Unalmamban, és mert kicsit szégyenkezem nem eu-konform viselkedésünk miatt, körbesétálok.
Nemhiába: ismét beigazolódik, amit már régóta gyanítok: a jópofa dolgokra tervezéssel nem, csak véletlenül lehet rátalálni.
Az Arena ezen szintjén az épület történetének és rekonstrukcióájának fotókiállítása látható. Mintegy véletlenül tették ki, sehol meghirdetve nem láttam, de mind a távoli, mind a közeli múltja, és különösen a felújítás (pontosabban átalakítás) érdekes. Megtudom, hogyan lesz a bikaviadalok büszke helyszíne évtizedekig elhagyatott, melynek porondját felveri a gaz, és végül - amikor egy építész, a városvezetés és a pénz mind egy irányban halad - hogyan válik a modern kor szimbólumává: egy bevásárlóközponttá.
Mókás látni azokat a hatvanas években készült fotókat, amelyek felidézik, hogyan nézett ki a környék akkoriban. Az autók, a színek (az akkori filmes technológia következményeként), az épületek egy-egy Colombo- vagy San Fransisco utcáin-epizód bevezető képsorait idézik. Az épület szerkezetét, teherhordó falait teljesen elbontották és kicserélték, tulajdonképp csak a külső téglesor maradt meg díszítés gyanánt.

Az Aréna után a Poble Espanyolban kirándulunk. Ezt a skanzent a '29-es világkiállításra építették, azzal a feltételezéssel, hogy az esemény után úgyis elbontják majd. Ám ez lett a legnépszerűbb látványosság, így hát megkegyelmeztek nei, és azóta is vonzza a látogatókat.
A falut úgy állították össze, hogy az épületek és műhelyek Spanyolország minden tartományát és lehetőleg minden jelentősebb építészeti stílusát bemutassák. Körbesétálva és a részletekre odafigyelve a látogató tényleg ízelítőt kap a spanyol vidékből. Számomra a legérdekesebb a gitárkészítő műhely, ahol egy japán külsejű férfi elmélyülten csiszolgat egy gitárhátlapot, a falon mindenfelé száradnak vagy présben pihennek a különböző munkafázisokban levő félkész elemek.
A második látványosság, ami lenyűgöz, Spanyolország két fennmaradt üvegfúvó műhelyének egyike.
Nagy a csődület, vonzza a turistákat. Odabent folyik a munka, szájtátva bámuljuk, ahogy kihúzzák az üvegtömbből csipesszel a különböző testrészeket (egy lovat készít éppen), és néhány mesteri mozdulattal megformálja az anyagot. Könnyedén, oda se figyelve (sok ezer ilyet megcsinált már nyilván) hozza létre a lábakat, és munkájának eredményeképp egy dinamikus jelenet kimerevített pillanatképeként a paripa már ágaskodik is, a farkára támaszkodva megáll, színes, cirmos mintával, csillogóan, törékenyen, apró méretét meghazudtoló méltósággal.
És készülnek az újabb meg újabb paripák, pillangók, skorpiók, színesek, pompásak. El bírnám nézni még egy ideig.
Végül visszaindulunk, hogy egy jót ebédeljünk, késő délután vanmár úgyis.
A Casa Batllót kéne még látni, de ezt majd csak legközelebbre ütemezem. Délután még meg kell néznünk a Camp Nou-t hiszen ma fogadja a Barcelona a Milant.
A stadion környékén hatalmas a csődület, a hangulat fenomenális. Milan- és Barca-szurkolók egymás mellett, beszélgetés, sörözés, a rendőrök nyugodtak, az autók dudálnak, zsúfolt utcák és terek, mindenfelé vidám, a várakozás izgalmában égő drukkerek, semmi atrocitás, csak amennyit a becsípett, és testük mozgását nehezen kontrolláló emberek jelentenek.
Sokáig nem maradhatunk, mert a kezdőrúgásra tévéközelbe kell érnünk.
A metróig és a metrótól futva tesszük meg az utat, de otthon legnagyobb megrökönyödésünkre kiderül, hogy Luis megspórolta a fizetős csatornákat, amelyek egyikén a közvetítés zajlik, kénytelenek vagyunk a folyosói számítógépen kalózadón követni az eseményeket, ám itt puyol arca még a közelin is olyan pixeles, mintha Vasarely díszítette volna.

A meccsen a hazaiak nyernek, ez engem feldob, de én vagyok az egyetlen Barcafan.
Másnap korán kell indulnunk, ezért nyugovóra térek, és félálomban még azon gondolkodom, milyen látnivalókat hagytam ki, amit majd a következő ideruccanáskor meg kell néznem.

Mert az nem kérdés, hogy Gaudí Barcelonája visszavár.

hol volt, hol nem volt, a féreglyukon is túl volt

Azidőtájt, amikor az első ufóészleléseket tették az emberek, Sir Unkh John, a megmaradt 66. sz. megfigyelő különítmény vezetője - akit odahaza, a Flusztron nevű bolygón hadbíróság elé állítottak, mert hátrahagyta hajótörést szenvedett társait - így védekezett:

- Tisztelt bíróság! Leszármazottaink még nem állnak készen, hogy érintkezésbe lépjünk velük. Nem kockáztathattam, hogy felismerjék a köztünk lévő genetikai kapcsolatot. Unkh Sarah és Unkh Lajos, a szerencsétlenül járt felderítőgép vezetői saját unokatestvéreim voltak. A szívem mérhetetlenül fáj, hogy magukra hagytam őket, de nem volt más választásom, bármennyire nehéz döntést kellett is hoznom. Különben is, már végzetes sebet kaptak.

(Közbevetőleg megjegyezzük, hogy Sir Unkh Johnnak - aki lovagi rangját szólóénekesi munkássága és tudományos közírói tevékenysége elismeréseképp kapta a flusztroni Fekland 99 esztendős királynőjétől - halványlila segédfogalma sem volt róla, hogy mindkét unokatestvérét megtalálta, megmentette, és kísérletezés céljából életük végéig őrizetben tartotta a földi Amerikai Egyesült Államok hadseregének különleges egysége.)

- Kapitányként mérlegelnem kellett, hogy őseink civilizációjára milyen módon hatna a szembesülés az igazsággal. Ne feledjük el, hogy kétszázhatvanhárommillió évvel ezelőtt, amikor tudósaink ráébredtek, hogy a Nap öregkorba hanyatlik és fajunkat végső fellobbanással halálra pörköli majd, megfeszített tempóval kezdték kutatni az űr titkait, hogy megtalálják az Újhazát, ahol a földihez hasonló körülmények civilizációnknak biztosítják a megmenekülés és fennmaradás lehetőségét. És amikor sikerült megnyitni a féreglyukat, és elindultak az első transzportok, hogy felderítsék és kolonizálják a másik univerzumot, ujjongott a világ, és biztosra vettük, hogy létezésünk e nyomasztó kérdésére végső megoldást találtunk.
A kolonisták, ősapáink sikeresen átjutottak a lyukon, és elindultak, hogy megvessék lábukat az új földeken, ahol bőség és béke égisze alatt élhetünk tovább. Meg is találták Flusztront, amely kék egével, három óceánjával és sárga napjával olyan csodás hasonlóságot mutatott szeretett Föld-ősanyánkkal! Zöld és bíbor vegetációja kedves állataink, ichtioink és dinóink számára is maga volt a paradicsom.

(Ennél a pontnál a hadbíróság elnöke felszólította Sir Unkh Johnt, hogy fogja beszédét kevésbé terjengősre, és igyekezzék a tárgyra térni. A vádlott megköszörülte a torkát, és folytatta eszmefuttatását.)

- Kezdetben óvatosak voltak az ősök, két-három emberöltőig, vagyis néhány tízezer évig, csak figyelték a Flusztron napját és klímáját. De rájöttek, hogy míg a Föld egy fiatal, alig tizennégymilliárd éves univerzum ifjú bolygója, addig a Flusztron egy lecsillapodott, hűvös, huszonhárommillárd éves univerzum hasonló korú bölcse, amely nem tartogat váratlan meglepetéseket, s amely kiszámíthatóan, több univerzumöltőnyi ideig otthont nyújt majd nekünk. Midőn ezt felismerték, azonnal táviratozni készültek az otthoniaknak, hogy közöljék az örömhírt, és elindíthassuk az áttelepülést.
De ó, rettenet! Rá kellett ébrednünk, hogy az átkelő eltűnt. Az önvádat, hogy miért is késlekedtünk, alig enyhítette tudósaink egyöntetű álláspontja, hogy a féreglyuk az átkelést követő néhány másodpercben azonnal bezárult, és hogy stabil fenntartása elméletileg is csak igen rövid ideig, és roppant energiabefektetéssel lehetséges. Ettől kezdve kutatásunk java része az átjárók tanulmányozásával telt, és - megőrizve mindazt a tudást, amelyet a biológia, orvostan, asztrofizika, matematika, lélektan, teológia, mikrobionika, asztrológia, agronómia és egyáltalán a világ megismerése terén felhalmoztunk - újabb felfedezéseket tettünk a térhajlítás, a mezőhasítás, a térszövetfoltozás és gravitációmodulálás terén. Csillagkapukat építettünk, de kétszázmillió évnyi kutatás után sem tudtunk ablakot nyitni hazai univerzumunkba. Nem találtuk a visszavezető utat, még csak arról sem tudtunk semmit, megvannak-e még őseink, akik hiába is várták jelentkezésünket, és akik nagy valószínűséggel már régen elkönyvelték, hogy odavesztünk a másik oldalon.

(Az elnök, Nagytiszteletű Atropin Frici, egy ásítást tapintatosan elnyomva, afelől tudakozódott, vajon mikor lesz célszerű felébresztenie az esküdteket, hogy le ne maradjanak a mondandó ügyhöz tartozó részéről. Sir Unkh John ingerült morgására az elnök zavartan elnézést habogott, és visszasüppedt székébe; a bőrfotel nyikorgására a mellette ülő társelnök, Kistiszteletű Zola Gárfild felhorkant, mert álmában éppen akkor repült el előtte egy háromgombócos citromfagylalt, amit képtelen volt megfogni.)

- Az első sikereket alig ötszázezer éve értük el. Mikroszkopikus méretű, ámde stabil csatornákat létesítettünk, amelyeken át pásztázhattuk anyavilágunkat. De a Földet még sokáig nem leltük. Évezredekkel később rábukkantunk, és nemsokára információt is tudtunk szerezni. Kezdetben csak néhány bitet, majd egyre komolyabb mennyiségeket. Távolról tudtuk a genetikai kódot letapogatni. És legnagyobb megdöbbenésünkre nem találtuk nyomát ősi fajunknak. Csak valami 90%-ban egyező, elfajzott rokon tűnt fel a láthatáron.
Hogyan oldjuk meg ezt a problémát?
Mondom: PROBLÉMÁT! - üvöltött fel Sir Unkh John, és az asztalra csapott. A bíróság felriadt, rémülten pislogott, és a pohos Nagy- és Kistiszteletűek igyekeztek megigazítani a félrecsúszott parókákat. Pár másodpercig figyelmet színleletek, míg újra el nem nyomta őket a buzgóság ezen a fülledt, hónaljszagú, méhdöngicsélés-aláfestésű augusztusi délutánon.

Rájöttünk, hogy nem tudunk átjutni. Nem tudunk anyagi, tárgyi megfigyelőt küldeni. Kapunyitáshoz ugyanis mindkét oldalról egyszerre kell energiát közölni. Mindkét univerzumban egyszerre kell a megfelelő húrokat megfeszíteni és elernyeszteni.
És ekkor hirtelen bevillant a megoldás.

Információt küldünk.

Először saját genetikai kódunkat ültettük távoli rokonainkba. De a hirtelen változást nem viselték el, túl nagy volt a kontraszt a környezethez képest, alkalmatlanok voltak a fennmaradásra, és hamar eltűntek: megbetegedtek, éhen pusztultak, levadászták őket a ragadozók. Kis lépésekben kellett tehát a változtatásokat beépíteni. Mivel kezdjük? Ezt sem tudtuk. Több módosítást próbáltunk ki egyidejűleg. Hogy hamar láthassuk az eredményt, le kellett rövidítenünk életciklusukat. Tízezer éves emberöltők helyett kísérleti pitecanthropusainknak 15 esztendőnyi életet engedélyeztünk, azzal, hogy majd fokozatosan tágítjuk élethosszukat. Amikor értelmes tevékenységek jelét kezdtük felfedezni, tudtuk, hogy jó nyomon járunk. Már nem csak genetikailag, de szellemileg is segíthettük fejlődésüket. Sikerült agyukat olyanná formálni, amely már távolról emlékeztet sajátunkra. Beépítettünk egy miniatűr vevőkészüléket, amelyen át könnyebben foghatják az általunk sugárzott adást. Szimulációink bizonyítják, hogy az így szerzett tudásukat ihletként, megvilágosodásként élik meg. Amikor nagy csomagokban, kész modulokban letöltöttük nekik, amit tudniuk kéne, nem történt előrelépés. (Később kiderült, hogy őrültnek, boszorkánynak hitték őket, és elfojtották működésüket.)
Ismét apró lépésekre kényszerültünk, akárcsak a genetikai fejlesztéssel. És alig néhány ezer év alatt jelentős haladást mutattak fel, míg végül, a földi időszámítás huszadik századában, megérkeztek az első rádiójelek a Földről.
Nehéz leírni a flusztroniak örömujjongását. Óriási lelkesedéssel egyengettük tovább őseink-lombikbébijeink útját. És egyszer csak észleltül, hogy a csatornák megszilárdulnak és nagyobbra nyílnak. Méteres, tíz-tizenöt másodperces kapuk nyíltak, nagy energiájú lökések eredményeképpen. (Történészeink később azonosították, hogy Los Alamos irányából érkeztek az első impulzusok.)
Útnak indítottuk az átjáró felé minimálisra zsugorított, ultragyors felderítőhajóinkat. De a kapu megint kicsi volt és instabil. Újabb energialöketek kellettek, percnyi hosszúak, nyolcméteres átmérőjűek.
Stratégáink különleges programokat dolgoztak ki, és sugároztak néhány kiválasztott földi ember vevőkészülékébe.
Végül, 1945 augusztusának elején kinyílt a csatorna, és az első 64 felderítőegység átjutott, és haladéktalanul megkezdte óvatos munkáját. Első feladatuk az volt, hogy még egy átjárót nyissanak. Három nappal később két újabb, nagyobb méretű hajó is követte őket, miközben a flusztroni oldalon folyamatos energiatáplálással biztosították az adatátvitelt.
Sajnos, a kis kapszulák akkumulátorai gyengék voltak, és landoláskor elfogyott az utánpótlás. Adatot gyűjtöttünk ugyan, de a kommunikáció zajos volt és szakadozott.
Ráadásul ahelyett, hogy szeretettel üdvözöltek volna minket, leszármazottaikat-teremtőiket, hisztérikusan, félelemmel, gyűlölettel támadtak nekünk, hogy alig bírt néhányunk elmenekülni.
Ez már nem az a faj volt, akiktől mi származunk. Nem a béketűrő, intelligens, kíváncsi és türelmes fajta, hanem egy mohó, halálfélelemtől vezérelt, a szeretetről álmodó, de elfogadásra alig hajló ember, aki kíváncsiság helyett rettegéssel fogad minden ismeretlent, és jószándék helyett fegyverrel fordul felé.

Mégis szeretnünk kell őt. Mi teremtettük, felelősek vagyunk érte.
De még nem ismerhet meg bennünket.
Még nem áll készen. Még sokkolná őt a tudás.
Ezért kellett visszavonulnunk, nem kockáztatva, hogy elesett társainkon kívül mást is megtudhasson rólunk.

És hogyan tovább?
Világos a program, Tisztelt Bíróság.

Továbbra is apránként, pirinyó agyuk feldolgozóképességének megfelelő sebességgel kell csepegtetnünk az információt.
Először felfedeztetjük velük az élet meghosszabbításának titkát, hogy csillapodjék bennük az időkényszer, és megnyugodjanak.
Majd kiiktatjuk a rákot, és a krónikus betegségeket, amelyekkel mindeddig szabályoztuk életciklusukat. Letöltjük nekik a békés jellemet, a genetikai manipuláció módszereit, hogy javítgathassák elromló szerkezetük piciny hibáit, felfedeztetjük velük az információ-energia fúziós kölcsönhatást, az időfékezést és a térhajlítást. Így képessé lesznek megnyitni a felénk vezető alagutakat, és akkor, amikor úgy érzik, hogy saját akaratukból lépnek rá az univerzumok közötti kapcsolatfelvétel útjára, nos, akkor eléjük állhatunk majd, és végre, kétszázhatvanhárommillió és még amennyi szükséges év múltán megölelheti egymást az ősök családfájának e kétfelé szakadt, távoli, de szorosan összetartozó ága.

Csak vigyázzunk, hogy túl ne terheljük a szinapszisaikat. A kicsiny vevőkészülékek legjobbjaik agyában igen érzékenyek. Végzetes hiba lenne elárasztanunk töméntelen információval. Tönkremennének, és elfajzanának.

Ki tudja, mi mindent követnének el?

Lehet, hogy felfedeznének olyan zenét, ami vég nélkül ismétlődik. Aminek a szövegét nem éneklik, hanem mondják. Esetleg olyan szereket készítenének, amelyek bevételével napokig is tudnák dolgoztatni a szervezetüket.
És akkor a finom kis agyak átalakulnak, és csak áradna a töméntelen, haszontalan információ. Egymás társaságát nem igényelnék, és mértéktelenül akarnának információt termelni és fogyasztani, ami csak felerősítené a folyamatot.
Ha pedig ez bekövetkeznék, minden ismeretlenre még félénkebben tekintenének, és ellenségként fogadhatnának bennünket.

Kétségtelenül meg kellett tehát előznöm ezt a kedvezőtlen folyamatot.

És ezért, Tisztelt Bíróság, kizárólag ezért, a flusztroni és földi emberi civilizáció jövőbeli boldogságáért kellett lemondanom arról, hogy balszerencsésen járt unokatestvéreim maradványait felkutassam, akik ott fogtak talajt a földi Amerikai Egyesült Államok Új-Mexikóbeli Roswell városában, helyi időszámítás szerint 1947. július 2-án.