hol volt, hol nem volt, a féreglyukon is túl volt

Azidőtájt, amikor az első ufóészleléseket tették az emberek, Sir Unkh John, a megmaradt 66. sz. megfigyelő különítmény vezetője - akit odahaza, a Flusztron nevű bolygón hadbíróság elé állítottak, mert hátrahagyta hajótörést szenvedett társait - így védekezett:

- Tisztelt bíróság! Leszármazottaink még nem állnak készen, hogy érintkezésbe lépjünk velük. Nem kockáztathattam, hogy felismerjék a köztünk lévő genetikai kapcsolatot. Unkh Sarah és Unkh Lajos, a szerencsétlenül járt felderítőgép vezetői saját unokatestvéreim voltak. A szívem mérhetetlenül fáj, hogy magukra hagytam őket, de nem volt más választásom, bármennyire nehéz döntést kellett is hoznom. Különben is, már végzetes sebet kaptak.

(Közbevetőleg megjegyezzük, hogy Sir Unkh Johnnak - aki lovagi rangját szólóénekesi munkássága és tudományos közírói tevékenysége elismeréseképp kapta a flusztroni Fekland 99 esztendős királynőjétől - halványlila segédfogalma sem volt róla, hogy mindkét unokatestvérét megtalálta, megmentette, és kísérletezés céljából életük végéig őrizetben tartotta a földi Amerikai Egyesült Államok hadseregének különleges egysége.)

- Kapitányként mérlegelnem kellett, hogy őseink civilizációjára milyen módon hatna a szembesülés az igazsággal. Ne feledjük el, hogy kétszázhatvanhárommillió évvel ezelőtt, amikor tudósaink ráébredtek, hogy a Nap öregkorba hanyatlik és fajunkat végső fellobbanással halálra pörköli majd, megfeszített tempóval kezdték kutatni az űr titkait, hogy megtalálják az Újhazát, ahol a földihez hasonló körülmények civilizációnknak biztosítják a megmenekülés és fennmaradás lehetőségét. És amikor sikerült megnyitni a féreglyukat, és elindultak az első transzportok, hogy felderítsék és kolonizálják a másik univerzumot, ujjongott a világ, és biztosra vettük, hogy létezésünk e nyomasztó kérdésére végső megoldást találtunk.
A kolonisták, ősapáink sikeresen átjutottak a lyukon, és elindultak, hogy megvessék lábukat az új földeken, ahol bőség és béke égisze alatt élhetünk tovább. Meg is találták Flusztront, amely kék egével, három óceánjával és sárga napjával olyan csodás hasonlóságot mutatott szeretett Föld-ősanyánkkal! Zöld és bíbor vegetációja kedves állataink, ichtioink és dinóink számára is maga volt a paradicsom.

(Ennél a pontnál a hadbíróság elnöke felszólította Sir Unkh Johnt, hogy fogja beszédét kevésbé terjengősre, és igyekezzék a tárgyra térni. A vádlott megköszörülte a torkát, és folytatta eszmefuttatását.)

- Kezdetben óvatosak voltak az ősök, két-három emberöltőig, vagyis néhány tízezer évig, csak figyelték a Flusztron napját és klímáját. De rájöttek, hogy míg a Föld egy fiatal, alig tizennégymilliárd éves univerzum ifjú bolygója, addig a Flusztron egy lecsillapodott, hűvös, huszonhárommillárd éves univerzum hasonló korú bölcse, amely nem tartogat váratlan meglepetéseket, s amely kiszámíthatóan, több univerzumöltőnyi ideig otthont nyújt majd nekünk. Midőn ezt felismerték, azonnal táviratozni készültek az otthoniaknak, hogy közöljék az örömhírt, és elindíthassuk az áttelepülést.
De ó, rettenet! Rá kellett ébrednünk, hogy az átkelő eltűnt. Az önvádat, hogy miért is késlekedtünk, alig enyhítette tudósaink egyöntetű álláspontja, hogy a féreglyuk az átkelést követő néhány másodpercben azonnal bezárult, és hogy stabil fenntartása elméletileg is csak igen rövid ideig, és roppant energiabefektetéssel lehetséges. Ettől kezdve kutatásunk java része az átjárók tanulmányozásával telt, és - megőrizve mindazt a tudást, amelyet a biológia, orvostan, asztrofizika, matematika, lélektan, teológia, mikrobionika, asztrológia, agronómia és egyáltalán a világ megismerése terén felhalmoztunk - újabb felfedezéseket tettünk a térhajlítás, a mezőhasítás, a térszövetfoltozás és gravitációmodulálás terén. Csillagkapukat építettünk, de kétszázmillió évnyi kutatás után sem tudtunk ablakot nyitni hazai univerzumunkba. Nem találtuk a visszavezető utat, még csak arról sem tudtunk semmit, megvannak-e még őseink, akik hiába is várták jelentkezésünket, és akik nagy valószínűséggel már régen elkönyvelték, hogy odavesztünk a másik oldalon.

(Az elnök, Nagytiszteletű Atropin Frici, egy ásítást tapintatosan elnyomva, afelől tudakozódott, vajon mikor lesz célszerű felébresztenie az esküdteket, hogy le ne maradjanak a mondandó ügyhöz tartozó részéről. Sir Unkh John ingerült morgására az elnök zavartan elnézést habogott, és visszasüppedt székébe; a bőrfotel nyikorgására a mellette ülő társelnök, Kistiszteletű Zola Gárfild felhorkant, mert álmában éppen akkor repült el előtte egy háromgombócos citromfagylalt, amit képtelen volt megfogni.)

- Az első sikereket alig ötszázezer éve értük el. Mikroszkopikus méretű, ámde stabil csatornákat létesítettünk, amelyeken át pásztázhattuk anyavilágunkat. De a Földet még sokáig nem leltük. Évezredekkel később rábukkantunk, és nemsokára információt is tudtunk szerezni. Kezdetben csak néhány bitet, majd egyre komolyabb mennyiségeket. Távolról tudtuk a genetikai kódot letapogatni. És legnagyobb megdöbbenésünkre nem találtuk nyomát ősi fajunknak. Csak valami 90%-ban egyező, elfajzott rokon tűnt fel a láthatáron.
Hogyan oldjuk meg ezt a problémát?
Mondom: PROBLÉMÁT! - üvöltött fel Sir Unkh John, és az asztalra csapott. A bíróság felriadt, rémülten pislogott, és a pohos Nagy- és Kistiszteletűek igyekeztek megigazítani a félrecsúszott parókákat. Pár másodpercig figyelmet színleletek, míg újra el nem nyomta őket a buzgóság ezen a fülledt, hónaljszagú, méhdöngicsélés-aláfestésű augusztusi délutánon.

Rájöttünk, hogy nem tudunk átjutni. Nem tudunk anyagi, tárgyi megfigyelőt küldeni. Kapunyitáshoz ugyanis mindkét oldalról egyszerre kell energiát közölni. Mindkét univerzumban egyszerre kell a megfelelő húrokat megfeszíteni és elernyeszteni.
És ekkor hirtelen bevillant a megoldás.

Információt küldünk.

Először saját genetikai kódunkat ültettük távoli rokonainkba. De a hirtelen változást nem viselték el, túl nagy volt a kontraszt a környezethez képest, alkalmatlanok voltak a fennmaradásra, és hamar eltűntek: megbetegedtek, éhen pusztultak, levadászták őket a ragadozók. Kis lépésekben kellett tehát a változtatásokat beépíteni. Mivel kezdjük? Ezt sem tudtuk. Több módosítást próbáltunk ki egyidejűleg. Hogy hamar láthassuk az eredményt, le kellett rövidítenünk életciklusukat. Tízezer éves emberöltők helyett kísérleti pitecanthropusainknak 15 esztendőnyi életet engedélyeztünk, azzal, hogy majd fokozatosan tágítjuk élethosszukat. Amikor értelmes tevékenységek jelét kezdtük felfedezni, tudtuk, hogy jó nyomon járunk. Már nem csak genetikailag, de szellemileg is segíthettük fejlődésüket. Sikerült agyukat olyanná formálni, amely már távolról emlékeztet sajátunkra. Beépítettünk egy miniatűr vevőkészüléket, amelyen át könnyebben foghatják az általunk sugárzott adást. Szimulációink bizonyítják, hogy az így szerzett tudásukat ihletként, megvilágosodásként élik meg. Amikor nagy csomagokban, kész modulokban letöltöttük nekik, amit tudniuk kéne, nem történt előrelépés. (Később kiderült, hogy őrültnek, boszorkánynak hitték őket, és elfojtották működésüket.)
Ismét apró lépésekre kényszerültünk, akárcsak a genetikai fejlesztéssel. És alig néhány ezer év alatt jelentős haladást mutattak fel, míg végül, a földi időszámítás huszadik századában, megérkeztek az első rádiójelek a Földről.
Nehéz leírni a flusztroniak örömujjongását. Óriási lelkesedéssel egyengettük tovább őseink-lombikbébijeink útját. És egyszer csak észleltül, hogy a csatornák megszilárdulnak és nagyobbra nyílnak. Méteres, tíz-tizenöt másodperces kapuk nyíltak, nagy energiájú lökések eredményeképpen. (Történészeink később azonosították, hogy Los Alamos irányából érkeztek az első impulzusok.)
Útnak indítottuk az átjáró felé minimálisra zsugorított, ultragyors felderítőhajóinkat. De a kapu megint kicsi volt és instabil. Újabb energialöketek kellettek, percnyi hosszúak, nyolcméteres átmérőjűek.
Stratégáink különleges programokat dolgoztak ki, és sugároztak néhány kiválasztott földi ember vevőkészülékébe.
Végül, 1945 augusztusának elején kinyílt a csatorna, és az első 64 felderítőegység átjutott, és haladéktalanul megkezdte óvatos munkáját. Első feladatuk az volt, hogy még egy átjárót nyissanak. Három nappal később két újabb, nagyobb méretű hajó is követte őket, miközben a flusztroni oldalon folyamatos energiatáplálással biztosították az adatátvitelt.
Sajnos, a kis kapszulák akkumulátorai gyengék voltak, és landoláskor elfogyott az utánpótlás. Adatot gyűjtöttünk ugyan, de a kommunikáció zajos volt és szakadozott.
Ráadásul ahelyett, hogy szeretettel üdvözöltek volna minket, leszármazottaikat-teremtőiket, hisztérikusan, félelemmel, gyűlölettel támadtak nekünk, hogy alig bírt néhányunk elmenekülni.
Ez már nem az a faj volt, akiktől mi származunk. Nem a béketűrő, intelligens, kíváncsi és türelmes fajta, hanem egy mohó, halálfélelemtől vezérelt, a szeretetről álmodó, de elfogadásra alig hajló ember, aki kíváncsiság helyett rettegéssel fogad minden ismeretlent, és jószándék helyett fegyverrel fordul felé.

Mégis szeretnünk kell őt. Mi teremtettük, felelősek vagyunk érte.
De még nem ismerhet meg bennünket.
Még nem áll készen. Még sokkolná őt a tudás.
Ezért kellett visszavonulnunk, nem kockáztatva, hogy elesett társainkon kívül mást is megtudhasson rólunk.

És hogyan tovább?
Világos a program, Tisztelt Bíróság.

Továbbra is apránként, pirinyó agyuk feldolgozóképességének megfelelő sebességgel kell csepegtetnünk az információt.
Először felfedeztetjük velük az élet meghosszabbításának titkát, hogy csillapodjék bennük az időkényszer, és megnyugodjanak.
Majd kiiktatjuk a rákot, és a krónikus betegségeket, amelyekkel mindeddig szabályoztuk életciklusukat. Letöltjük nekik a békés jellemet, a genetikai manipuláció módszereit, hogy javítgathassák elromló szerkezetük piciny hibáit, felfedeztetjük velük az információ-energia fúziós kölcsönhatást, az időfékezést és a térhajlítást. Így képessé lesznek megnyitni a felénk vezető alagutakat, és akkor, amikor úgy érzik, hogy saját akaratukból lépnek rá az univerzumok közötti kapcsolatfelvétel útjára, nos, akkor eléjük állhatunk majd, és végre, kétszázhatvanhárommillió és még amennyi szükséges év múltán megölelheti egymást az ősök családfájának e kétfelé szakadt, távoli, de szorosan összetartozó ága.

Csak vigyázzunk, hogy túl ne terheljük a szinapszisaikat. A kicsiny vevőkészülékek legjobbjaik agyában igen érzékenyek. Végzetes hiba lenne elárasztanunk töméntelen információval. Tönkremennének, és elfajzanának.

Ki tudja, mi mindent követnének el?

Lehet, hogy felfedeznének olyan zenét, ami vég nélkül ismétlődik. Aminek a szövegét nem éneklik, hanem mondják. Esetleg olyan szereket készítenének, amelyek bevételével napokig is tudnák dolgoztatni a szervezetüket.
És akkor a finom kis agyak átalakulnak, és csak áradna a töméntelen, haszontalan információ. Egymás társaságát nem igényelnék, és mértéktelenül akarnának információt termelni és fogyasztani, ami csak felerősítené a folyamatot.
Ha pedig ez bekövetkeznék, minden ismeretlenre még félénkebben tekintenének, és ellenségként fogadhatnának bennünket.

Kétségtelenül meg kellett tehát előznöm ezt a kedvezőtlen folyamatot.

És ezért, Tisztelt Bíróság, kizárólag ezért, a flusztroni és földi emberi civilizáció jövőbeli boldogságáért kellett lemondanom arról, hogy balszerencsésen járt unokatestvéreim maradványait felkutassam, akik ott fogtak talajt a földi Amerikai Egyesült Államok Új-Mexikóbeli Roswell városában, helyi időszámítás szerint 1947. július 2-án.