Ma különösen jó napom volt az egyetemen. Hazaérkezvén a nagyobbik lányomat pillantottam meg először, épp a házi feladatát csinálta a konyhában. Másodéves az MIT-n, elég jól tanul.
A kicsi is nemsokára hazajött, zenét hallgatott. Nem túl szorgalmas, pedig idén érettségizik. Valószínűleg virágkötő lesz, ügyes a keze, szeret alkotni.
Majd kicsattantam: mennyire szeretem a családomat!
A vacsoránál Bob, a férjem furcsán krákogott. Lazacot csináltam, azt hittem, a torkán akadt a szálka.
- Barb - kezdte zavartan -, tudod, idén van a 30.
Tényleg, 30 éves házasok vagyunk, uramisten!
- Nahát - csodálkoztam -, egészen elfelejtettem.
Odabújtam hozzá. Nagy, vastag, erős karjai vannak, át szokott ölelni, pont úgy, mint fiatalabb korunkban. Most is körülfont mancsaival, megcsókolta a homlokomat.
- Barb, itt az idő.
- Neeee... - duruzsoltam - várjunk még fél évet!
- Sajnos, nem lehet, tudod, milyen nehéz időpontot kapni. Holnap reggel megyek.
- De nekem te így vagy jó. Fonnyadtabbak vagyunk, igaz, de belül ugyanaz a lelkes, életvidám ember mindkettőnk, mint régen.
- Jól van, ne izgulj. Csak ráncfelvarrás. Úgyis már teljesen tropa a hasnyálmirigyem. Aztán pedig most van a kifizetési időpont, nem halogathatom, tudod. És képzeld el, milyen jó lesz, újra járhatunk rokizni, majd dobállak, mint régen.
Elhúzódtam. Kicsit elszontyolodtam, bár tudtam, hogy igaza van.
Másnap késő délután jött meg. A kedvencével vártuk, ilyenkor szokás társadalmunkban kisebb ünnepséget tartani, hasonlót a régi születésnapokhoz. Fekete volt a haja, a bőre sima, frissen borotvált. A tavalyi biciklibalesetben szerzett forradás ott volt az arcán, egy-két ilyet a prémium csomag - neki az van - felár nélkül tartalmaz.
- Minden simán ment - újságolta lelkesen -, levették a memflasht, mondjuk, az kicsit kellemetlen még az érzéstelenítés mellett is, aztán a porlasztásra már nyilván nem emlékszem, az utána történt. Az ébresztéshez az esküvői zenénket rendeltem meg, nagyszerű érzés volt. Siettem haza hozzátok.
Este olyan vadul szeretkeztünk, hogy beleszédültem. Ismét felvillantotta azt a régi, tüzes, ellenállhatatlan libidóját. Mégiscsak jó ötlet volt a 60-as szerviz! Sokáig nem tudtam elaludni, csak tépelődtem.
Három hónap telt el. Ő feszes és izmos és 30 km-t fut naponta, én már 5 km után zihálok, le kell állnom. A testem elöregedett, a csípőm kikerekedett, a mellem és fenekem megereszkedett, szarkalábak és táskák vannak a szemem alatt - érzem, hogy nem kíván annyira, de nem csodálkozom.
Három-négy hónapig kibírják az emberek, ám utána már nehéz, egyre jobban nő a feszültség.
Szerencsére holnaputánra én is kaptam időpontot.
Megyek befelé az előkészítőbe. Mindjárt leveszik a memflasht, az összes emlékemet, mindazt, ami engem azzá a személyiséggé tesz, akit a külvilág ismer. Az új, fiatal, 32 éves testem a másik szobában vár, kértem rá az egyik heget, a császármetszés nyomát, azt Bob (illetve Bob2, jobb lesz, ha így nevezem, hiszen Bob meghalt) nagyon szereti, minden este megcirógatja, mint anyai önfeláldozásom bizonyítékát. Jobb lenne ezeket a gondolatokat száműzni, amíg nem veszik le a memflasht, mert Barb2, aki 32 éves testben ébred mindjárt, ezekre a nyomasztó gondolatokra is emlékezni fog majd.
Úgy, nem is fájt. A porlasztás sem fog fájni. Csak simán elmúlok. Hallom, ahogy kinyílnak halk szisszenéssel a gáznyílások, és tudom, hogy áramlik befelé a színtelen-szagtalan vég. Tapintatból addig nem ébresztik Barb2-t, amíg lélegzem. Hogy a kevésbé agyalós ügyfelek azt hihessék, ők ébrednek fel. Pedig ahogy Bob2 átvette az én Bobom helyét az életünkben (és mi tagadás, adott még három hónap felejthetetlen élményt), Barb2 is kitúr engem a helyemről, és Bob2 társa lesz. És a gyerekeim anyja, ahogy nekem Bob2 szakasztott Bob volt, fiatalabb kiadásban, mindenki számára a világon Barb2 is szakasztott Barb lesz. És joguk van a felhőtlen életre, Bob2-nek is, hogy boldogan éljen Barb2-vel, a gyerekeknek is, hogy megfiatalodott szülőkkel frissüljön a család.
Csak egy kicsit félek, hiszen gyerekkorom óta tudom, mi a szokás, mi vár rám. Barb2-t ugyanakkor idegennek érzem, bár tudom, hogy épp azt a szeretetet érzi minden családtagom iránt, mint én, épp az okoz neki szorongást, mint ami nekem, épp úgy emlékszik Mary asztmagyógyszerére és hogy Lileth melyik virágot szereti a legjobban.
De azért sajog a szívem, hogy ma délutántól már nem én adom oda nekik többé.
