hogyan tanuljunk?

avagy

Pedagógiai intelmek bölcsebb főtől ifjaknak

Természettudományt kételkedve tanuljunk.
Nézzük meg az elmélet történetét. A régiek körbejárták azt, mi bennünk is a közvetlen tapasztalások magyarázataként rögtön felmerülne, megvizsgálták és véggigondolták, amit kellett.
Ha munkáikat áttanulmányozzuk, látjuk, mit nem kell már felfedeznünk, megkérdőjeleznünk és megvizsgálnunk. Megkímélhetjük magunkat a számtalan zsákutcától, ami mégiscsak gyorsabb, mintha mindet magunknak be kéne járnunk.
A legfontosabb, hogy engedjük magunkat gondolkodni. Sokszor érzünk kényszert arra, hogy rávágjuk: "értem", miközben csak halványan sejtjük, mi lehet a magyarázat. Ne kapkodjunk, rágjuk át újra meg újra, idézzük fel, forgassuk meg, mérlegeljünk, bontsuk szét és rakjuk össze. Miként az eke, mely mélyen szánt, s bár megakad néha, akkor halad csak tovább, ha a rögöt kifordítja a földből. Őrizkedjünk attól, hogy a boronához hasonlítsunk, mely sebesen siklik a földön, de csak a felszínen lévő kisebb göröngyökkel képes megbirkózni.

Mérnöki tudományok két kulcsszava: analízis és szintézis. Értelmezzük, analizáljuk, redukáljuk, szedjük ízekre a konstrukciót, míg át nem látjuk a kapcsolódási pontokat és a részek egymásra hatását. Ha ennek mestereivé váltunk, ötleteinket a szintézissel, az összetevéssel, egésszé alakítással valósítsuk meg.

Társadalomtudományt úgy tanuljunk, hogy minél többet próbálunk megtudni az emberről. Az elméletek történetének átböngészése itt is elengedhetetlen, talán még inkább, mint a természettudományok esetében, elsősorban azért, mert sok olyan megfigyelést összegez, amelyekhez saját erőnk kevés, és a körülmények sem adottak. Míg a természettel kísérletezés többé-kevésbé megismételhető lenne - még ha fáradságos is -, a tásadalom és az emberek annyit változtak, és a természethez viszonyítva olyan sebesen, hogy bármely erőfeszítés árán sem végezhetnénk olyan munkát, mint elődeink. A lélektan, a gazdaságtan, a történelem az emberről és a vele történt dolgokról való tudományos szemléletű tudásunk. De ne becsüljük le az irodalom és költészet szerepét, amely a megismeréshez éppoly fontos, s amely pontosan azokat a kérdéseket vizsgálja saját módszereivel, amelyeken az előzőekéi kicsorbultak.

Művészetet úgy tanuljunk, hogy a nagy mesterek műveit élvezzük. Itt majd' minden jótanács hiábavaló. Ami szóban összefoglalható, megtanítható recept, az biztosan másodrangú. A művészet lényege a kreativitás, az új létrehozása, valamint a közvetítés: híd teremtése hétköznapi és csodás között. A tanulás épp ennyire lényeges mozzanata az alkotás maga. A két dolgot egyszerre műveljük, és próbáljuk szavakon túli módon megfogni, mi a jó, mi a szép az egyes művekben. A szavakon túliság fejlesztése hosszadalmas, és érzékszerveink kitartó tornáztatását igényli. Ami szavakba szorítható, az torzít, és lecsippent a lényegből. Ne törekedjünk hát erre. Ha pedig mindenképp szóra van szükség, fogadjuk el, hogy ezek más szavak, más jelentések lesznek - még ha ugyanazt a hangsort alkalmaznánk is -, mint megszoktuk.

- - -

Ha valami szenvedélyesen érdekel bennünket, az szinte csalhatatlan jele annak, hogy az adott dologban jelentős tehetségünk van. Ami leköt és felvillanyoz, azzal foglalkozzunk. Az ilyen tevékenység önmaga jutalma, bármilyen eredmény és külső visszajelzés nélkül.
Ami cseppet sem érdekel minket, ne erőltessük.

- - -

Óvakodjunk a rossz tanártól. Ha nem szeretjük, nem tud tanítani minket. Ha nem szeret minket, ugyanez a helyzet. Ha nem szereti, amit mi, cseppet sem járunk jobban. Ha nem figyel, nem ért meg, erőltet, vagy nem a mi nyelvünket beszéli - a tanár számunkra rossz.
Lehet ugyanaz az anyanyelve, de ha egyikünk borona, a másik eke, egymást lassúnak vagy felszínesnek találjuk majd, nehézkesnek és türelmetlennek. Ha más szavakat használ, vagyis ugyanazon hangsor számára más fogalmakat sorakoztat az elméjébe, mint amely képek bennünk előbukkannak - nincs vele dolgunk.

A jó tanár kincs. Inspirál, kivirágoztat. Többet hoz ki belőlünk, mint amit magunkról gondoltunk.

A jó tanár ritka. S ha elszalasztjuk vagy nem jutunk hozzá, jobb híján a fent sorolt elvek szerint próbáljuk önmagunkat képezni.

@Hilton Prague

Szeretek szállodában lakni. Azt az egy dolgot leszámítva, hogy nincsenek mellettem, akikhez tartozom.
A hotelben minden rendben van. Frissen vetett ágy, bekészített pipereszerek, csendesen duruzsoló légkondi...
Megfigyelem a várost, az embereket, mint egy tudós. Kívülállóként. Nem az én életem, nem az én nemzetem. Minden bajukat és erényüket objektíven vagy cinikusan, gőgösen vagy lelkesedve nézhetem. Elemezhetem őket.

Olyan a szálloda, mint egy űrhajó. Mint egy cella a Falanszterben, ahova a Mérnök, a társadalom tervezője és jobbítója visszavonulhat elmélkedni, hogy új gondolatokkal és ötletekkel bújjon elő.

Hilton Prague.
Csendes, félreeső környék a folyóparton, a forgalom zaja nem szűrődik ide, hatalmas átriuma diszkréten rejt ezernyi redőt, ahol üzletemberek várnak egymásra, vendégek a taxira, turistacsoportok az idegenvezetőre. A liftek fel-alá hullámzanak, mint egy óriás emésztőrendszere, mely a táplálékot hol lenyeli, hol felöklendezi, haladnak a parányi vendégek pillanatnyi céljuk felé.

A szobám tiszta, takaros, kényelemre optimalizált.
Kemény fekhellyel a közepén, vasalt, szorosan lepedő alá gyűrt takaróval, hatalmas plazmatévével a sarokban.

Beesem az ajtón, szédelgek a prágai sörtől, kábán megcélzom az ágyat. Ezúttal nem vétem el, nem zuhanok mellé, szemöldökömmel végighasítva az ágykeretet, hogy bugyogjon a vér. Fejjel előre a párnába roskadok, megszűnik a külvilág, mindegy, hogy Csehország, Vietnam vagy Mali, csak sodródom mély, másnaposságba torkolló, nyugtalan álomban.

Aktuális züllésemnek újabb tanúja akadt.

Üdvözöllek a listán, Hilton Prága.