Szeretek szállodában lakni. Azt az egy dolgot leszámítva, hogy nincsenek mellettem, akikhez tartozom.
A hotelben minden rendben van. Frissen vetett ágy, bekészített pipereszerek, csendesen duruzsoló légkondi...
Megfigyelem a várost, az embereket, mint egy tudós. Kívülállóként. Nem az én életem, nem az én nemzetem. Minden bajukat és erényüket objektíven vagy cinikusan, gőgösen vagy lelkesedve nézhetem. Elemezhetem őket.
Olyan a szálloda, mint egy űrhajó. Mint egy cella a Falanszterben, ahova a Mérnök, a társadalom tervezője és jobbítója visszavonulhat elmélkedni, hogy új gondolatokkal és ötletekkel bújjon elő.
Hilton Prague.
Csendes, félreeső környék a folyóparton, a forgalom zaja nem szűrődik ide, hatalmas átriuma diszkréten rejt ezernyi redőt, ahol üzletemberek várnak egymásra, vendégek a taxira, turistacsoportok az idegenvezetőre. A liftek fel-alá hullámzanak, mint egy óriás emésztőrendszere, mely a táplálékot hol lenyeli, hol felöklendezi, haladnak a parányi vendégek pillanatnyi céljuk felé.
A szobám tiszta, takaros, kényelemre optimalizált.
Kemény fekhellyel a közepén, vasalt, szorosan lepedő alá gyűrt takaróval, hatalmas plazmatévével a sarokban.
Beesem az ajtón, szédelgek a prágai sörtől, kábán megcélzom az ágyat. Ezúttal nem vétem el, nem zuhanok mellé, szemöldökömmel végighasítva az ágykeretet, hogy bugyogjon a vér. Fejjel előre a párnába roskadok, megszűnik a külvilág, mindegy, hogy Csehország, Vietnam vagy Mali, csak sodródom mély, másnaposságba torkolló, nyugtalan álomban.
Aktuális züllésemnek újabb tanúja akadt.
Üdvözöllek a listán, Hilton Prága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése