miért blogolok

Hétvégén annyit ittam, hogy megértettem a macskajajt.
akkor nem volt olyan rossz, de másnap...!

Az muris érzés volt, hogy belülről láttam magamat, akit egyúttal kívülről is észleltem, de nem önmagamként.
Mintha egy rajzfilmfigurában lennék, akit mások irányítanak, pontosabban előre megrajzolták, hogy mozogjon, merre menjen, milyen grimaszokat vágjon, és én megpróbálom irányítani, de semmi sem természetes, mindenért erőlködni kell.
Tisztára olyan volt, mint a John Malkovich-menet. (amin egyébként nagyon jól szórakoztam, bírom John Cusacket, Malkovich meg nem is kérdés). Benne vagy, kicsit te irányítod, kicsit ő téged.

Nekem azért jó blogolni - noha senki nem olvassa - mert már annyira megkopott a memóriám (szerintem egyébként nem, csak túlterhelem információval), hogy mindig elenyésznek a legjobb ötleteim.
Egy részüket legalább ide hullatom, és ezen a digitális izén, latrinán később még fellelhetők maradnak.
Igaz, hogy erjednek közben, pont mint az excrementum, ráröpül a légy, falatokat tör le a sarkából, ízlelgeti, a baktériumok tanyát vernek benne, az eső feloldja, a nap szikkasztja, nyamm-nyamm, mondja a zöld szemű légy, bzz-bzz.
Nekem azért jó blogolni, mert naplót is akartam írni, de sose jutok oda, vagy ha mégis, nem fog a toll, vagy ha mégis, épp semmi sem jut az eszembe.
Nekem azért jó blogolni, mert mindenkinek, aki ír - legalábbis az egyszerű halandóknak -, szüksége van ujjgyakorlatra, stílusgyakorlatra, gépelési gyakorlatra, akármilyen gyakorlatra, hogy kiböfögjön magából egy csomó vacakot, hátha a vacak távoztával majd megszületik valami kevésbé használhatatlan is.
Nekem azért jó blogolni, mert közben elszórakoztatom magam az első - disznó és gonosz - változattal, hogy aztán eszembe jusson: ami a netre kerül, ott is ragad, és kicenzúrázom a mókás dolgokat.
Nekem azért jó blogolni, mert így meglehet az az illúzióm, hogy csináltam valamit.
Még ha ez a valami a semmi is.
Nekem azért is jó blogolni, mert mások is blogolnak, és ha valaki, aki azt hiszi, többet ér nálam, az orrom alá dörgöli, hogy neki milyen fasza blogja van, vissza tudok vágni, hogy nincs egyedül. (Ez olyan, mint egy kibernetikus behúzás a gyomrába, baaaaammm!)
Nekem azért is jó blogolni, mert van néhány Q jó ötletem, és nem érdekel, hogy az egész univerzumban csak szerintem QQQ jó, mások szerint hülyeség, én akkor is ide leírom, leszögezem, lehorgonyzom, hogy ha mások majd néhány évtized múltával ugyancsak rájönnek az én zseniális ötletemre, és milliókat keresnek az akkor már (mert megérik rá a világ) mindenki által Q jónak tartott ideával, akkor a bíróságon lobogtathassam ezt a blogot, hogy idessetek, én már ekkor meg akkor..., és az igazságszolgáltatás majd jól megítéli nekem a stekszet, és öreg napjaimra szemérmetlenül jómódú leszek.
Nekem azért is jó blogolni, mert végre van kivel beszélgetnem, itt van nekem ez a szép tiszta, fehér lap, ráadásul megkíméli a fákat is, karbonemissziós költsége csekély, és erre a szép tiszta, fehér lapra csurgathatom ki - no persze csak virtuálisan és kibernetikusan - a tintát, olyan ez, mint egy elektronikus harakiri, felmetszem a hasamat, kibuggyan a mondanivaló, ami ott nyomott belülről, mert megemésztettem valamit, amit magamba szívtam, de a mondanivaló mellett kibuggyan még a sáros körítés is, amit igen nehéz különválasztani a jótól, így a cifra rendben sorakozó, különböző értékű sorminta-elemek egy-egy harakiri-műalkotásként beterítik a blogot. Ez a harakirifajta, ez a villanyos változat, ellentétben az igazi, biologikussal, akárhányszor ismételhető.
Nekem azért is jó blogolni, mert ha nem lenne jó, akkor helyette innék, pedig ilyenkor nem kívánom az alkoholt és a drogot. Ez azért jelent valamit.
Nekem azért is jó blogolni, mert lehetőségem van két kedvenc testgyakorlatom végzésére, amelyek fontossági sorrendben: a kötekedés és a csapongás.
Nekem azért jó blogolni, mert grafomán vagyok. Nézd csak e bejegyzés hosszát.
Nekem azért jó blogolni, mert ...

szerintem a végtelenségig folytathatnám a sort. Tekintettel leszek a véletlenül idetévedt látogatóra, és most nem teszem.
Ez a szószátyárság olyan mint egy szellemi onanizálás, senki mást nem szórakoztat, csak a szerzőt, az olvasónak inkább kínos, de lássátok be, kedves cimborák, a blog műfaja éppen olyan, mint az önkielégítés: magunkért csináljuk, hogy magunknak okozzunk örömöt. Aki kukkolja, annak lehet izgató (szellemileg, naná!), undorító, fárasztó, inspirálhatja, tanulhat belőle, beszállhat a buliba (kommentek), de a szerző minderre fütyül. Naná, hogy van, aki exhibicionista, és mások figyelméért küzd.
(kajánul kuncogok).
Meg van, aki a blogban nem ezt a lehetőséget látja. Én ma ilyen hangulatban vagyok, bocs.
ami a netre kerül, ott is ragad.

DISCO is not Mozart is not Gershwin

A művészet befogadását az ember az egyszerűvel, hétköznapival kezdi.
Ami könnyen emészthető.

Fiatal korunkban: szeretnénk eligazodni a műveken. Élvezni akarjuk.
Később: az egyszerű triviálissá válik, nem találunk már benne újat, érdekeset. Belecsömörlünk.

Öregszünk, létkérdések foglalkoztatnak, bonyolultabbnak észleljük a világot, kétségeink támadnak.
Ezekre keresünk válaszokat. Látni akarjuk, hogy mások is elmélkednek rajtuk.
Kreatív megfogalmazásuk lenyűgöző élményére vágyunk.
Az igényes, kifinomult mozzanatokra, amelyek visszatükrözik gondolataink bonyolultságát, de felcsillantják a kaotikus felszín alatt a struktúrát is.

Kezdetben: népmesét olvasunk.
Majd: indiános könyveket, Rejtőt, Christie-t.
És csak később: Dosztojevszkijt, Vonnegutot, Jelineket.

---

Egy vers nekem: talán dagályos; nyilvánvalóról ír, elkoptatott frázisokkal.
Egy tizenöt évesnek: a saját problémáit fogalmazhatja meg, olyan szavakkal, melyekre rezonál a lelke, és gyönyörűnek találja ugyanazt.

---

Alkotó, mű, befogadó - a művészet szentháromsága.

trip

G.-t már a szavaival meztelenre vetkőztette, a pillantásától leolvadt, lemállott a húsa, mint kánikulában a pálcikáról a jégkrém, a teste, minden pajzsa, páncélja, amit az évek során önvédelemből magára fejlesztett, elillant.
Ott állt lehunyt szemmel, pucéran, csak a lelke.
Felkínálkozott neki.
Félelem és kétségek nélkül.

Te vagy az egyetlen - suttogta G. -, akinek mindenestül adtam magam, nem maradt bennem hátsó gondolat.

Tiszták voltak, hófehérek, és az univerzumban senki sem volt kettőjükön kívül.
A. szavai betöltötték a világűrt, és G. agyát elárasztották a hormonok.

A. hozzá sem ért, csak becézte;
csak értette G. gondolatait;
csak figyelt rá...

Tudtad - suttogta G. -, hogy létezik olyan: mentális orgazmus? Olyan, mint a lökéshullámok, de nem kell hozzá testi kontaktus, érintés. Nem kell erogén zóna. Sem síkosító.

Sokáig tartó izgalommal jár. Fizikai orgazmus is követheti. Kielégülés után rögtön ismételhető.
Utána nem vágysz pihenni, hanem azonnal újabb megtapasztalására törekszel.

A tudomány a jelenséget még nem fejtette meg.
Csak a költészet.

Antibábel - nyelvek kavalkádja

És szóla az Úr: bizony, semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy tervüket véghez ne vigyék...
ezért összezavarta az égig érő tornyot építő munkások nyelvét, így azok, meg nem értvén egymást, szétszéledtek. 

Minden korban és birodalomban szükség volt közvetítőnyelvekre.
A magyar történelem során a latin, a német voltak a legfontosabbak, bár az együttélés hosszú ideje alatt a szláv változatokból és a törökből is építkezett a nyelv.
Az arab országokban a klasszikus arab tölt be ilyen szerepet, de a globális rendszerek kialakulásával, az internet, a facebook, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok, a közlekedés által lezsugorított földrajzi távolságok korában létezik még egy közvetítőnyelv, amely a világon a legelterjedtebb. Területi értelemben mindenképpen, de talán a beszélők (nem csak anyanyelvűek) számát tekintve is.
Az angolt megtanulni néhány éven belül mindenkinek létkérdés lesz.
Anyanyelvünk mellett a legfontosabb ismeretté válik hamarosan.
Enélkül nem tudunk majd információt szerezni, tananyagainkat beszerezni, tudományos publikációt készíteni, utazni, a munkahelyi kommunikációban hatékonyan részt venni. Elszigetelődünk. Lemaradunk azokhoz képest, akiknek nincsenek nyelvi gondjai.
A számítógép-használat, a modern írásbeliség melletti másik alfabetizmus, vagy inkább lingvizmus lesz az angol.
Miért nem a kínai, a spanyol, az arab, az eszperantó? És mi lesz a többi nyelvvel, népek nemzeti büszkeségével?
A kínait területileg szűk helyen beszélik, írásbelisége rendkívül bonyolult és megtanulni időigényes. Az eszperantónak nincsen történeti világirodalma és élő nyelvformáló közössége, statikus. A spanyol már elterjedtebb, irodalma rendkívül jelentős, ugyanez az arabra is érvényes. Mindkét kultúrkör tagjai büszkeségből is ragaszkodnak a nyelvhez.
A nyelv erősen kötődik a kultúrához, nem csupán hagyományain keresztül, hanem a gondolkodásmód, a temperamentum, az értékrend bonyolultan összefonódó kapcsolatrendszerével is.
A spanyol és az arab elég nagy inerciával rendelkezik ahhoz, hogy fennmaradjon hosszú ideig.
Az angol elsőbbségét viszont nem lehet megkérdőjelezni.
Rövid távon megverhetetlen.
Egy olyan lehetőség, amely a világ összes népét összehozza. Közös nyelvet fog beszélni minden halandó.
Az Úr akaratával szemben, ha ugyan valóban ezt akarta.

A tornyokat ki-ki a maga módján építette már eddig is. Megnézendő, ki lakik odafent.
A válasz, amit találtak, nem elégítette ki őket, folytatják hát az építést.

És lassanként az angol lesz az első, amin beszélni tanulunk.

Mi lesz a többi nemzeti nyelvvel?
Kezdetben senki nem akar majd behódolni az új szokásnak. Kultúrájuk vesztét, nemzeti alárendeltséget, kiszolgáltatott rabszolgasorsot vizionálnak.
Felerősödnek a nemzetnyelvvédő irányzatok, és sokan csatlakoznak majd, anélkül, hogy különösebben értenék, mi folyik az egyik vagy másik oldalon. Színjátszókörök és hagyományőrző klubok alakulnak, ahol csak történelmileg és nyelvileg hű előadások, szeánszok zajlanak.

A világ nagyobbik része eközben pedig zavartalanul beszél egymással angolul.
Könnyebb lesz szót érteni, egymást megismerni, utazni, barátkozni, házasodni. Együtt dolgozni. Egymást tanítani. Megérteni, megszeretni.
A nemzetni nyelvet mindenki tanítja majd a gyerekeinek. Mesekönyvekből olvasunk fel nekik, és csodálni fogják azt a régies, alig-alig hallható, csak az öregek által beszélt nyelvjárást, amin a történetek megszólalnak. Az iskolában a régi költők és írók történeteiből jelesre felelnek a legjobbak, és a levéltárban majd ők képesek is lesznek kisilabizálni az antik lapokat.
A boltban és a neten és a tévében és a moziban és a rendőrségen és az utcán és az újságban és a tengerparton és a galériában és az egyetemen és a templomban pedig mindenki angolul beszél majd.

A világ halad.

Régen kevesen utazhattak csak, és hosszú ideig tartott minden kiruccanás. Az emberiség zöme nem keverhette egymással mémjeit. Nyelvterületek érintetlenül, invázió nélkül maradhattak fenn, és komótos versengésükben békén megmaradtak egymás mellett.
Ma ez másként van. Nem csupán egy emberéleten belül történik sok minden: villámgyorsan, az ember felfogóképességének, reakcióidejének, befogadási, tanulási sebességének léptékében érnek minket azonnali impulzusok.

Az angol itt van. Nézz meg egy reklámot, ülj be egy értekezletre, menj fel a facebookra.

Az anyanyelv eszköz arra, hogy kifejezzük magunkat. Azért használjuk éppen ezt, mert ingyen kaptuk szüleinktől és nevelőinktől. A kifejezés segítése az elsődleges funkciója, és ebben az értelemben bármikor lecserélhető (némi befektetés árán). Másodlagos szerepe a kulturális közeg biztosítása, a nemzeti hagyományoknak alap teremtése, egyfajta értékrend, viszonyítási pont kialakítása.
E szerepét nap mint nap megcsúfoljuk, erodáljuk, elkótyavetyéljük. Vannak, akik tesznek ez ellen - nyelvművelők, szépírók. De ez szélmalomharc. A társadalom fejlődik, a világ változik, és alakul a nyelv is (nem csak elemeiben, nem csak jövevényszavakkal, vagy nyelvi szabályok módosulásával).
A nyelv mint az emberi faj gondolatközvetítő eszköze is módosul, racionalizálódik. Aktuális céloknak alárendelve lecserélődik, háttérbe szorul, kimúlik, felerősödik.
Rá is érvényes az evolúciós szabály: a célszerűtlen kiszelektálódik, az alkalmazkodást elősegítő fennmarad.

Kijátszottuk az Urat, jó sokáig tartott, de lassanként megcsináljuk.
És aztán újabb rohamra indulunk, törünk az ég felé.

Sic itur ad astra...

blogok erdeje, avagy hogyan küzd a blogíró a "nézettségért"

nem hinném, hogy ezt most meg fogom fejteni.
akinek van ötlete, segítsen.

miért nem olvasnak egy csomó blogot? hogyan érhetjük el, hogy olvassanak bennünket?
az első, legkézenfekvőbb, de alapos vizsgálat után naivnak bizonyuló válasz az, hogy legyen jó a tartalom.
mitől is jó? - kínálkozik a következő kérdés. pl. igényes a szöveg? érdekes a téma? új szempontokat vet fel? ötletes és kreatív a szemlélete? ezek mind segítenek, de nem feltétlenül szükségesek, és még kevésbé elégségesek.

A blog is olyan, mint egy termék. akkor is el lehet adni, ha szar, és önmagában a jóság kevés.

/*Sietve hozzá szeretném tenni, hogy engem foglalkoztat ugyan az olvasottság, de ennél jobban foglalkoztat, hogy lehetőleg ne kerüljön ki a kezeim közül sok silány vacak. törekszem az igényességre; majd az olvasók eldöntik, mennyire sikerült.*/

termékszemléletünket folytatva, azt mondhatjuk, a blogból is úgy lesz siker, ha reklámozzák, jó helyen reklámozzák, és felkeltik az olvasó érdeklődését, hogy íme, ez kell neked. mint a mosóporral vagy a politikussal teszik.

akkor abból induljunk ki, miért fogyasztunk blogot (mosóport, politikust). Ez már a blog fajtájától függ, lehet a célja szórakoztatás, tájékoztatás. Mindkét fajtára igaz, hogy a szar hamar lekerül a népszerűségi toplistáról (mint a mosópor, ami nem szedi ki a leg1xűbb foltot sem, vagy a politikus, aki ott veri át a választóit, ahol tudja), tehát a minőség kezd már fontosnak látszani (persze ezt sem egyszerű definiálni).
Na most a fogyasztókhoz el kell jutni. És a blognak be kell ennie magát a fogyasztók agyába. Ebből a szempontból jobb a tematikus blog, mert az ember érdeklődése hosszabb ideig tud egy topik körül táncolni, és kialakítható egyfajta függőség. rászoktatható az olvasó a blogra.

a fogyasztókhoz jutást elősegítheti egy trigger, egy esemény, ami úgy lövi be a blogot a köztudatba, mint egy interkontinentális ballisztikus rakétát. ilyesmi nélkül elég nehéz boldogulni, jobbára a véletlenre hagyatkozhatunk, hogy felfedezzék zsenialitásunkat és valami fejes a megfelelő fórumra beprotezsáljon minket, a jövő legnagyobb ígéretét.
A bejutás után azonban penetrálni is kell az olvasóközönséget. át kell hatolni a védműveiken, le kell gyalulni a sáncaikat. Terjedni kell agyról agyra. Elérni, hogy lájkoljanak, linkeljenek, felkapjanak, szeressenek, rajongjanak.

Várom a csalhatatlan ötleteket!

csak rohantam és rohantam

a minap azt álmodtam, hogy nem fogott a kocsiban a fék.
lassan csorogtam valami piros lámpánál vagy csak egyszerűen dugó volt, nem tudom
egy hatalmas országúti cirkálóféleségben ültem, nyitott kocsi volt, chevrolet impala vagy csajka
lassan gurult a kocsi, a rádióval babráltam, nemléxem, ült-e mellettem valaki
először finoman akartam fékezni, hogy óvatosan az előttem állóra húzódjak, annyira, hogy ő már bizonytalan legyen afelől, lekoccolom-e a csillogó króm lökhárítóját, de én még biztosan tudjam, hogy nem érek hozzá, szoktam ilyet csinálni, mert bujkál bennem egy félgonosz kaján kisördög,
finoman ráteszem a lábam a fékpedálra, ilyenkor már érzi az ember, hogy hat a súrlódási erő
ezúttal ez elmaradt, erősebben odaléptem, de semmi, hirtelen lettem ideges, taposom, pumpálom, mintha levegőből lenne a fékrendszer, semmi hatás a mechanikára, csak az idegrendszeremre, rámrobbant a pánik, hátramenetbe tettem, nagy gáz, de az autó csak araszol előre, nincs befolyásom rá, tehetetlenül nézem, ami be fog következni, és titokban izgatottan várom is, kicsurran a szám szélén egy csepp nyál, szaporul a légzésem, tenyerem nyirkos
már csak tizedmilliméterek lehetnek, és haladok feltartóztathatatlanul előre, behunyom a szemem, mély levegőt veszek, de nem tudok kilélegezni, bennmarad a három liternyi gáz, de dagad, dagad, három köbméter már, aztán egy köbkilométer, felfúvódom mint a Zeppelin léghajó, kilibegek a sofőrülésből, madárperspektívából nézem, amint az impala áthatol az előtte álló kocsin, összeolvadnak, mint egy interferenciakép vagy mint az áttűnés-effekt két video track esetén
hirtelen hátralódul a kocsi, visszaránt ez a kép a sofőr testébe, újra enyém a kontroll, lépek a fékre de késő
megnyugtató csattanással landolok a mögöttem álló fauvé bogár elején, ormótlan horpadást döfve a gömbhéjcikk formájú csomagtérfedélbe, az én hátsó lökhárítóm elegánsan fityeg (mint egy tizenkilencedik századi, felségárulással gyanúsított arisztokrata keze, benne egylövetű pisztollyal, melynek csövéből még füstölög a puskapor, annak maradéka, ami által felbujtott piciny ólomdarab épp az imént rajzolt csinos, pulzáló vörös kört a főúr halántékára)
kiszállok, és megnyugszom, mert a kocsi megállt végre
és eközben felébredek, a légszomj miatt életvédelmi vegetatív funkcióim adrenalinnal pumpáltak, de pár másodperc alatt kijózanodom, ledőlök, és behunyom a szemem, hogy visszatérjek az előbbi színre, a díszlet megvan még, de a hely kihalt, a szereplők sehol, és én csalódottan, keserűen ülök fel, hogy elkezdjem az aktuális napi végtelen körforgást

A romantikus hajlamú Marvin vallomása

nem a szép szavaknak hiszek;
úgyis megérzem, ha hamisan csengenek, és nem veszem be.

de ez, sajnos, mégsem igaz.

hányan és hányan estünk áldozatul a behízelgésnek és a hazug udvarlásnak!

ám ilyenkor nem a szavak csalnak tőrbe, nem az álarcként felöltött mosoly (nem Duchenne!) és színlelt odaadás vesz le a lábadról.
a bókok csak elindítanak valamit, csak félig ők a hibásak.
te vagy aki lépre csalsz és csalatsz, elhiteted önmagaddal, hogy amire vágysz, valóság, és saját kelepcédbe esel.
ki ne lenne elég gyarló ahhoz, hogy bármennyire realistának vallja is magát, egy szempillantás alatt ostoba romantikussá fonnyadjon, ha felcsillan a remény?

egy kedves szót hallasz, rég vágyott elismerést kapsz, és szilárd, világmegvető egód erőtlen hamukupaccá roskad.

aztán ne csodálkozz, ha egy arra járó kankutya a lábát emeli, és rádcifráz; sárkupaccá alakít: kimutatja lényegi valódat

a pokolban

csak attól az egytől félek, hogy majd nem leszek képes arra, hogy ítéljek
hogy nem lesz józan eszem, csak zombiként múlatok, ha múlik ugyan az idő
bár kérdés, hogy mit zavar az majd akkor
abban hinnem némileg vigasztal, hogy a pokolban majd jól kigúnyolhatom magam
a helyzetet, amibe kerültem, a hibákat, bűnöket, amik miatt oda jutok
és a hatalmat, amely oda vet, könyörtelenül, mert nem tudok megfelelni annak
a sok szabálynak, amelyet szabad akarattal rendelkezőnek tervezettként
képtelenség akár csak részben is követni...

de ha nincs is az odaát, és az értelemnek csúfolt bioáram-szövevény pislákolva kihuny 1x,
elmúlik a reflexióra való képesség, és túlvilág nélkül is, így, a pokolra jutok.

nincs hát kiút.

a mennyet, vagy ahhoz közelit, élvezzük, amíg lehet.

Mindennek meg kell fizetni az árát

csak gyakran más fizeti meg, mint aki a hasznát élvezi