miért blogolok

Hétvégén annyit ittam, hogy megértettem a macskajajt.
akkor nem volt olyan rossz, de másnap...!

Az muris érzés volt, hogy belülről láttam magamat, akit egyúttal kívülről is észleltem, de nem önmagamként.
Mintha egy rajzfilmfigurában lennék, akit mások irányítanak, pontosabban előre megrajzolták, hogy mozogjon, merre menjen, milyen grimaszokat vágjon, és én megpróbálom irányítani, de semmi sem természetes, mindenért erőlködni kell.
Tisztára olyan volt, mint a John Malkovich-menet. (amin egyébként nagyon jól szórakoztam, bírom John Cusacket, Malkovich meg nem is kérdés). Benne vagy, kicsit te irányítod, kicsit ő téged.

Nekem azért jó blogolni - noha senki nem olvassa - mert már annyira megkopott a memóriám (szerintem egyébként nem, csak túlterhelem információval), hogy mindig elenyésznek a legjobb ötleteim.
Egy részüket legalább ide hullatom, és ezen a digitális izén, latrinán később még fellelhetők maradnak.
Igaz, hogy erjednek közben, pont mint az excrementum, ráröpül a légy, falatokat tör le a sarkából, ízlelgeti, a baktériumok tanyát vernek benne, az eső feloldja, a nap szikkasztja, nyamm-nyamm, mondja a zöld szemű légy, bzz-bzz.
Nekem azért jó blogolni, mert naplót is akartam írni, de sose jutok oda, vagy ha mégis, nem fog a toll, vagy ha mégis, épp semmi sem jut az eszembe.
Nekem azért jó blogolni, mert mindenkinek, aki ír - legalábbis az egyszerű halandóknak -, szüksége van ujjgyakorlatra, stílusgyakorlatra, gépelési gyakorlatra, akármilyen gyakorlatra, hogy kiböfögjön magából egy csomó vacakot, hátha a vacak távoztával majd megszületik valami kevésbé használhatatlan is.
Nekem azért jó blogolni, mert közben elszórakoztatom magam az első - disznó és gonosz - változattal, hogy aztán eszembe jusson: ami a netre kerül, ott is ragad, és kicenzúrázom a mókás dolgokat.
Nekem azért jó blogolni, mert így meglehet az az illúzióm, hogy csináltam valamit.
Még ha ez a valami a semmi is.
Nekem azért is jó blogolni, mert mások is blogolnak, és ha valaki, aki azt hiszi, többet ér nálam, az orrom alá dörgöli, hogy neki milyen fasza blogja van, vissza tudok vágni, hogy nincs egyedül. (Ez olyan, mint egy kibernetikus behúzás a gyomrába, baaaaammm!)
Nekem azért is jó blogolni, mert van néhány Q jó ötletem, és nem érdekel, hogy az egész univerzumban csak szerintem QQQ jó, mások szerint hülyeség, én akkor is ide leírom, leszögezem, lehorgonyzom, hogy ha mások majd néhány évtized múltával ugyancsak rájönnek az én zseniális ötletemre, és milliókat keresnek az akkor már (mert megérik rá a világ) mindenki által Q jónak tartott ideával, akkor a bíróságon lobogtathassam ezt a blogot, hogy idessetek, én már ekkor meg akkor..., és az igazságszolgáltatás majd jól megítéli nekem a stekszet, és öreg napjaimra szemérmetlenül jómódú leszek.
Nekem azért is jó blogolni, mert végre van kivel beszélgetnem, itt van nekem ez a szép tiszta, fehér lap, ráadásul megkíméli a fákat is, karbonemissziós költsége csekély, és erre a szép tiszta, fehér lapra csurgathatom ki - no persze csak virtuálisan és kibernetikusan - a tintát, olyan ez, mint egy elektronikus harakiri, felmetszem a hasamat, kibuggyan a mondanivaló, ami ott nyomott belülről, mert megemésztettem valamit, amit magamba szívtam, de a mondanivaló mellett kibuggyan még a sáros körítés is, amit igen nehéz különválasztani a jótól, így a cifra rendben sorakozó, különböző értékű sorminta-elemek egy-egy harakiri-műalkotásként beterítik a blogot. Ez a harakirifajta, ez a villanyos változat, ellentétben az igazi, biologikussal, akárhányszor ismételhető.
Nekem azért is jó blogolni, mert ha nem lenne jó, akkor helyette innék, pedig ilyenkor nem kívánom az alkoholt és a drogot. Ez azért jelent valamit.
Nekem azért is jó blogolni, mert lehetőségem van két kedvenc testgyakorlatom végzésére, amelyek fontossági sorrendben: a kötekedés és a csapongás.
Nekem azért jó blogolni, mert grafomán vagyok. Nézd csak e bejegyzés hosszát.
Nekem azért jó blogolni, mert ...

szerintem a végtelenségig folytathatnám a sort. Tekintettel leszek a véletlenül idetévedt látogatóra, és most nem teszem.
Ez a szószátyárság olyan mint egy szellemi onanizálás, senki mást nem szórakoztat, csak a szerzőt, az olvasónak inkább kínos, de lássátok be, kedves cimborák, a blog műfaja éppen olyan, mint az önkielégítés: magunkért csináljuk, hogy magunknak okozzunk örömöt. Aki kukkolja, annak lehet izgató (szellemileg, naná!), undorító, fárasztó, inspirálhatja, tanulhat belőle, beszállhat a buliba (kommentek), de a szerző minderre fütyül. Naná, hogy van, aki exhibicionista, és mások figyelméért küzd.
(kajánul kuncogok).
Meg van, aki a blogban nem ezt a lehetőséget látja. Én ma ilyen hangulatban vagyok, bocs.
ami a netre kerül, ott is ragad.