Zseninomenklatúra

Nevezéktan zsenikről és nemzsenikről.

vannak a mozartok.
Róluk még a laikus is megmondja némi pislogás után, hogy csoda, amit művelnek.

vannak a vangoghok.
Ők ugyan őrültek, öntörvényűek, és nem értik meg őket a kortársak.
De teljesen ki tudnak lépni a tanított és elfogadott keretek közül, és teremteni képesek.

vannak az einsteinek.
Ők ugyan nem tartják magukat rendkívül eszesnek, csak rendkívül valami másnak (AE kíváncsinak vallotta magát), de mégis elképesztőt produkálnak.

vannak az okosok.
Nem a gyors észjárásúak, a hiperműveltek, a számtanpéldákat könnyedén megoldók sorolhatók ide. Hanem azok, akik tudják, mit akarnak elérni, és a játékszabályokat megértve és alkalmazva sikeresek a saját mércéjük szerint.
Ide tartoznak a győzik is. Meg egyes jótanuló kisdiákok. Meg a boldog topmenedzserek.

vannak a nevetségesek.
Ők összekeverik az okot és a következményt.
Azt tudják, hogy a zsenik nem feltétlenül vetik alá magukat a szabott kereteknek. De azt hiszik, az öntörvényűség, az önpusztító életmód, a depresszió nélkülözhetetlen stílusjegyei a kiválóságnak. Beilleszkedni nem hajlandóak, a viselkedésükre vonatkozó (akár ön-) kritikát azzal hessegetik el, én zseni vagyok, hagyjatok. Olyasmit képzelnek magukról, hogy Asperger-szindrómások vagy mi, és felmentik magukat minden szégyenletes tettükért.

vannak a középszerűek.
Ezen nincs is mit magyarázni.

Mindenkiben lehet valami zseniális. Olykor-olykor.
Ma vangogh vagy, holnap középszerű. Egyszer einstein, máskor nevetséges.

Szépen süt a nap.
Az imént meg csepergett.
Tavaszi összhang.

Carpe diem, fit genius!

Szórakoztatóblog

Ez nem tudományos, hanem szórakoztató blog.
Engem szórakoztat, hogy írom.
Ha az olvasó is jól érzi magát, máris több legyet ütöttünk egy csapásra.
Win-win.

Salieri-szindróma

Mocorog néha az emberben az az érzés, hogy esetleg tehetsége van valamihez.
Van, aki megelégszik azzal, hogy ezt kicsit ápolgatja, aztán elszórakozik vele, hogy valamiben ügyes.
Meg vannak a Salierik.
Akik már télleg nagyon jók lehetnének, és minden erejüket önfejlesztésbe invesztálják.
És magasra törnek. Foggal-körömmel.
Pechjükre, amiben jók, abban csak Salierileg jók.
És amikor már nagyon sokjuk fexik a dologban, akkor szembetalálkoznak Mozartokkal, ezek lehetnek kicsik vagy nagyok, öregek vagy fiatalok, de a Salieriknek tükrök, megmutatják, milyenek nem lehetnek soha.
Pedig a Salieriket ez élteti. Hogy ők is Mozartok legyenek.
De ez nem fog menni. Mert mozgásterük értelmezési tartománya szűkebb annál, mint ami Mozartsághoz szükséges lenne.
Szomorú.
De a legszomorúbb nem az, hogy nincs elég tehetségük.
Hanem az a defektusuk, hogy képtelenek beérni annyival, amennyi jut.
És csak küzdelemből és keserűségből áll a karrierjük.

Mozartnyi tehetség az kúl. Kibontakozni valamiben a legmagasabb szintekig.
Salierinyi tehetség Salieri-hozzáállással az szívás. Színesnek, de fakónak lenni. Elfecsérelt élet.

Internet 2041

Én nem értem, hogy mások, akik már száz évvel Darwin után szocializálódtak, miért nem értik, hogy mi is csak köztes állomás vagyunk.

Na, nem úgy, ahogy azt az iskolában tanítják, hogy így zajlik az evolúció, itt a törzsfejlövés fája, ennek vannak zsákutca-ágai, meg szépen tovább fejlett, bimbózó ágacskák, egyik ígéretes kinövés pont az ember, de talán majd lesz még fejlettebb ember, szupember és így tovább.
Hiszen a természet erős törvényei ránk is vonatkoznak, mutálódunk, szelektálódunk. Punktum.

Hanem úgy, hogy minket magamagunk váltjuk le szilícium-alapú önverziónkkal (meghágva, de legalábbis felülbírálva a természetet minden törvényével egyetemben).
Létrehozzuk rosszul működő komponenseink jobbított alternatíváját, kicseréljük magunkban.
Létrehozzuk e komponensek összefüggő rendszerét.
Létrehozzuk a megjavított embert, amely képes lesz létrehozni a szupembert, melynek nem lesz már influenzája és rákja, kedvére pöfékelheti a cigit, kedvére lőheti magát hernyóval, kedvére leugrálhat a Niagara-vízesésről és kedvére űrsétálhat anyaszült (anya?! szült?! - hahaha!) szkafandertelenül a Holdon.
(azt még nem tudom, hogy lesz-e olyasmije, hogy kedv.)

Kezdetben mesterséges implantokkal tesszük a jobbítást, már most is van művégtag meg csípőprotézis.
Aztán majd nanotechnológiával elérjük, hogy a különbség eredeti és utánkorrigált között észrevehetetlen legyen.
Majd új programmorzsácskák írásával (vírus) rábírjuk önreprodukciós rendszereinket új komponensek szintézisére. Tadaaam!
Például kézilabda-kapus vagyok, és rájövök, hogy kéne még egy mancs. ez így zajlik majd:
A klinikán vért vesznek tőlem - két hét múlva jöjjek vissza. Visszajövök, kapok egy koktélt, pár szurit.
Kifizetem a cuccot, hazamegyek, aztán nagyon viszket a vállam pár hétig, kinől rajta egy dudor, szépen nől, kis csökevény, de fejlődik a lelkem, ujjak bimbóznak rajta, ízületesedik. Először vigyázni kell rá, keménytokba csúsztatom (furán fityeg az), nemsokára már puhatok is elég, aztán jöhet a napfény és a tornáztatás. Három-négy hónap alatt szép hosszú, szőrős, izmos karom nő, megyek vissza játszani, na most dobd be a hétméterest!

Aztán, amikor majd már elavul a szénalapú létforma, megint visszatérünk a fogaskerekekhez és dugattyúkhoz, csak az agyunkban duruzsolnak majd életre emlékeztető komponensek.
(érdekes, hogy a kerék milyen jó találmány, talán elvaul-e valaha is, bármely világegyetemben? Még a könyv is igen jó kis találmány, de a kerék talán univerzálisabb.)

Miért lenne ez szomorú?
Miért van bennünk az a romantikus elképzelés, hogy a mi létünk az végcél?
Még ha teremtett lények vagyunk is, létrehozásunk eredeti célja akár az is lehetett, hogy alkossuk meg a következő lépcsőfokokat.
Ahogy az történni is fog.

Szép új világ lesz.
Sistergő, zakatoló.
Sehol egy kacaj.

mégis szép

Itt van például Előd.
Gyerekkorában lovasbalesete volt, az elintézte a karját. Egyszer meg otthon kotyvasztott, robbanóanyagot vagy mit. Robbant is. Bal arcfele bumm.
Rettenetesen csúf. Nekem mégsem az. Szeretem, és ha a sebhelyekkel tűzdelt arcát látom, jól ismert hormonok szabadulnak fel a szervezetemben.
Szeretem nézni őt.
Előd kicsit már büdös is. Ez tény. De nekem nem kellemetlen. Kiskorom emlékeit idézik a szagok.
Előd a nagyapám.


Felemelem a fejem. A fülemből sár csöpög.
Rémlik, hogy borzasztóan berúgtam. Miért is ihattam?
Megvan, kirúgott a csajom.
Fáj, mert én még szeretem.
Hirtelen hánynom kell. Felkönyökölök, de nem elég gyorsan, a pocsolyát, amiben hasalok, beteríti a kiokádott gyomortartalom. Kedvenc pólóm körül répareszelék ringatózik.
Újra elered az eső. Dallama van. Fülelek.
"Kopog a sors..." Beethoven ötödik - gyönyörű.