Én nem értem, hogy mások, akik már száz évvel Darwin után szocializálódtak, miért nem értik, hogy mi is csak köztes állomás vagyunk.
Na, nem úgy, ahogy azt az iskolában tanítják, hogy így zajlik az evolúció, itt a törzsfejlövés fája, ennek vannak zsákutca-ágai, meg szépen tovább fejlett, bimbózó ágacskák, egyik ígéretes kinövés pont az ember, de talán majd lesz még fejlettebb ember, szupember és így tovább.
Hiszen a természet erős törvényei ránk is vonatkoznak, mutálódunk, szelektálódunk. Punktum.
Hanem úgy, hogy minket magamagunk váltjuk le szilícium-alapú önverziónkkal (meghágva, de legalábbis felülbírálva a természetet minden törvényével egyetemben).
Létrehozzuk rosszul működő komponenseink jobbított alternatíváját, kicseréljük magunkban.
Létrehozzuk e komponensek összefüggő rendszerét.
Létrehozzuk a megjavított embert, amely képes lesz létrehozni a szupembert, melynek nem lesz már influenzája és rákja, kedvére pöfékelheti a cigit, kedvére lőheti magát hernyóval, kedvére leugrálhat a Niagara-vízesésről és kedvére űrsétálhat anyaszült (anya?! szült?! - hahaha!) szkafandertelenül a Holdon.
(azt még nem tudom, hogy lesz-e olyasmije, hogy kedv.)
Kezdetben mesterséges implantokkal tesszük a jobbítást, már most is van művégtag meg csípőprotézis.
Aztán majd nanotechnológiával elérjük, hogy a különbség eredeti és utánkorrigált között észrevehetetlen legyen.
Majd új programmorzsácskák írásával (vírus) rábírjuk önreprodukciós rendszereinket új komponensek szintézisére. Tadaaam!
Például kézilabda-kapus vagyok, és rájövök, hogy kéne még egy mancs. ez így zajlik majd:
A klinikán vért vesznek tőlem - két hét múlva jöjjek vissza. Visszajövök, kapok egy koktélt, pár szurit.
Kifizetem a cuccot, hazamegyek, aztán nagyon viszket a vállam pár hétig, kinől rajta egy dudor, szépen nől, kis csökevény, de fejlődik a lelkem, ujjak bimbóznak rajta, ízületesedik. Először vigyázni kell rá, keménytokba csúsztatom (furán fityeg az), nemsokára már puhatok is elég, aztán jöhet a napfény és a tornáztatás. Három-négy hónap alatt szép hosszú, szőrős, izmos karom nő, megyek vissza játszani, na most dobd be a hétméterest!
Aztán, amikor majd már elavul a szénalapú létforma, megint visszatérünk a fogaskerekekhez és dugattyúkhoz, csak az agyunkban duruzsolnak majd életre emlékeztető komponensek.
(érdekes, hogy a kerék milyen jó találmány, talán elvaul-e valaha is, bármely világegyetemben? Még a könyv is igen jó kis találmány, de a kerék talán univerzálisabb.)
Miért lenne ez szomorú?
Miért van bennünk az a romantikus elképzelés, hogy a mi létünk az végcél?
Még ha teremtett lények vagyunk is, létrehozásunk eredeti célja akár az is lehetett, hogy alkossuk meg a következő lépcsőfokokat.
Ahogy az történni is fog.
Szép új világ lesz.
Sistergő, zakatoló.
Sehol egy kacaj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése