Mocorog néha az emberben az az érzés, hogy esetleg tehetsége van valamihez.
Van, aki megelégszik azzal, hogy ezt kicsit ápolgatja, aztán elszórakozik vele, hogy valamiben ügyes.
Meg vannak a Salierik.
Akik már télleg nagyon jók lehetnének, és minden erejüket önfejlesztésbe invesztálják.
És magasra törnek. Foggal-körömmel.
Pechjükre, amiben jók, abban csak Salierileg jók.
És amikor már nagyon sokjuk fexik a dologban, akkor szembetalálkoznak Mozartokkal, ezek lehetnek kicsik vagy nagyok, öregek vagy fiatalok, de a Salieriknek tükrök, megmutatják, milyenek nem lehetnek soha.
Pedig a Salieriket ez élteti. Hogy ők is Mozartok legyenek.
De ez nem fog menni. Mert mozgásterük értelmezési tartománya szűkebb annál, mint ami Mozartsághoz szükséges lenne.
Szomorú.
De a legszomorúbb nem az, hogy nincs elég tehetségük.
Hanem az a defektusuk, hogy képtelenek beérni annyival, amennyi jut.
És csak küzdelemből és keserűségből áll a karrierjük.
Mozartnyi tehetség az kúl. Kibontakozni valamiben a legmagasabb szintekig.
Salierinyi tehetség Salieri-hozzáállással az szívás. Színesnek, de fakónak lenni. Elfecsérelt élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése