Itt van például Előd.
Gyerekkorában lovasbalesete volt, az elintézte a karját. Egyszer meg otthon kotyvasztott, robbanóanyagot vagy mit. Robbant is. Bal arcfele bumm.
Rettenetesen csúf. Nekem mégsem az. Szeretem, és ha a sebhelyekkel tűzdelt arcát látom, jól ismert hormonok szabadulnak fel a szervezetemben.
Szeretem nézni őt.
Előd kicsit már büdös is. Ez tény. De nekem nem kellemetlen. Kiskorom emlékeit idézik a szagok.
Előd a nagyapám.
Felemelem a fejem. A fülemből sár csöpög.
Rémlik, hogy borzasztóan berúgtam. Miért is ihattam?
Megvan, kirúgott a csajom.
Fáj, mert én még szeretem.
Hirtelen hánynom kell. Felkönyökölök, de nem elég gyorsan, a pocsolyát, amiben hasalok, beteríti a kiokádott gyomortartalom. Kedvenc pólóm körül répareszelék ringatózik.
Újra elered az eső. Dallama van. Fülelek.
"Kopog a sors..." Beethoven ötödik - gyönyörű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése