csak rohantam és rohantam

a minap azt álmodtam, hogy nem fogott a kocsiban a fék.
lassan csorogtam valami piros lámpánál vagy csak egyszerűen dugó volt, nem tudom
egy hatalmas országúti cirkálóféleségben ültem, nyitott kocsi volt, chevrolet impala vagy csajka
lassan gurult a kocsi, a rádióval babráltam, nemléxem, ült-e mellettem valaki
először finoman akartam fékezni, hogy óvatosan az előttem állóra húzódjak, annyira, hogy ő már bizonytalan legyen afelől, lekoccolom-e a csillogó króm lökhárítóját, de én még biztosan tudjam, hogy nem érek hozzá, szoktam ilyet csinálni, mert bujkál bennem egy félgonosz kaján kisördög,
finoman ráteszem a lábam a fékpedálra, ilyenkor már érzi az ember, hogy hat a súrlódási erő
ezúttal ez elmaradt, erősebben odaléptem, de semmi, hirtelen lettem ideges, taposom, pumpálom, mintha levegőből lenne a fékrendszer, semmi hatás a mechanikára, csak az idegrendszeremre, rámrobbant a pánik, hátramenetbe tettem, nagy gáz, de az autó csak araszol előre, nincs befolyásom rá, tehetetlenül nézem, ami be fog következni, és titokban izgatottan várom is, kicsurran a szám szélén egy csepp nyál, szaporul a légzésem, tenyerem nyirkos
már csak tizedmilliméterek lehetnek, és haladok feltartóztathatatlanul előre, behunyom a szemem, mély levegőt veszek, de nem tudok kilélegezni, bennmarad a három liternyi gáz, de dagad, dagad, három köbméter már, aztán egy köbkilométer, felfúvódom mint a Zeppelin léghajó, kilibegek a sofőrülésből, madárperspektívából nézem, amint az impala áthatol az előtte álló kocsin, összeolvadnak, mint egy interferenciakép vagy mint az áttűnés-effekt két video track esetén
hirtelen hátralódul a kocsi, visszaránt ez a kép a sofőr testébe, újra enyém a kontroll, lépek a fékre de késő
megnyugtató csattanással landolok a mögöttem álló fauvé bogár elején, ormótlan horpadást döfve a gömbhéjcikk formájú csomagtérfedélbe, az én hátsó lökhárítóm elegánsan fityeg (mint egy tizenkilencedik századi, felségárulással gyanúsított arisztokrata keze, benne egylövetű pisztollyal, melynek csövéből még füstölög a puskapor, annak maradéka, ami által felbujtott piciny ólomdarab épp az imént rajzolt csinos, pulzáló vörös kört a főúr halántékára)
kiszállok, és megnyugszom, mert a kocsi megállt végre
és eközben felébredek, a légszomj miatt életvédelmi vegetatív funkcióim adrenalinnal pumpáltak, de pár másodperc alatt kijózanodom, ledőlök, és behunyom a szemem, hogy visszatérjek az előbbi színre, a díszlet megvan még, de a hely kihalt, a szereplők sehol, és én csalódottan, keserűen ülök fel, hogy elkezdjem az aktuális napi végtelen körforgást