Tomi nem szép

Tomi nem csúnya.
Tomi semmilyen.

az irodában néha ismerősök köszönés nélkül mennek el mellette.
Tomi ilyenkor levegőnek, színtelen-szagtalan, láthatatlan közegnek érzi magát.

Tomi nem okos.
Tomi nem buta.
Tomi semmilyen.

Tomi elvégzi a munkáját, de mindig aggódik, jól végzi-e.
A főnöke nem dicséri, de nem is szidja.
Ha Tomi szabadságra megy, a vállalat észre se veszi, meg se nyekken.
Ha Tomi nem jönne be, meghalna, felmondana, nyugdíjba vonulna, elrabolnák terroristák - mindezt a vállalat észre se venné, meg se nyekkenne.
Tomi semmilyen.

Tomi nem motivált.
Tomi nem ambicionált.
Tomi nem dühös és nem is lelkes.
Tomi semmilyen.

Tomi ember, nem gép.
Nem kerti törpe.
Nem guppi.
Nem avatár a neten.
Ember - mégis semmilyen.

Sokat gondolkodom, hogy lehet ilyen Tomi.
Azt hiszem, Tomi azért ilyen, mert elkerüli a szerelem.
Pedig életében már egyszer, egyetlenegyszer, mondta neki egy lány, hogy Tomi, olyan szép arcod van.
De az a lány matt részeg volt.

A baj nem az, hogy Tomi nem szép.
A baj nem az, hogy Tomi semmilyen.

Mert a szerelem megtalálja a szép és a csúnya és a se nem szép, se nem csúnya embereket is.
A szerelem pillangó, parányi kis helikopter, amely bármit szívesen beporoz, ha hagyja magát.
Leszállópályát keres, és bőkezűen ontja a szív-virág nektárcseppjeit.

De Tomi nem kínál leszállópályát. Tomi nem kínál beporzandó bibét. Tomi bezárkózik, és vadul hajtogatja magában, hogy nem szeretetreméltó. Hogy ő semmilyen. Ezt programozza be magának, és minden erejével küszködik, hogy e tételt igazolja.

Pedig a láthatatlan kis pillangó lankadatlanul ott köröz fölötte, soha fel nem adva a reményt, hogy Tomi rést nyit magán, és akkor végre bespriccelheti a keserű-édes permettel.

És onnantól Tomi már nem lenne semilyen. Valaki lenne, egyedi lenne, szép lenne, elbűvölő lenne, fontos lenne.

Drukkoljunk együtt Tominak!

poligám faj

namármost, ezért a bejegyzésért meg fognak gyűlölni az olvasók (léteznek egyáltalán? vagy csak képzelem ezt is?), főleg a nőneműek. Még főlegebb a romantikus nőneműek.
De beszélni kell ilyen "kellemetlen", illúzióromboló témákról is.
(és itt most szándékosan nagyon leegyszerűsített tárgyalásba fogok, mert ez a téma amúgy feldolgozhatatlanul sokrétű, de én mégis el akarok mondani róla valamit. az a minimum, hogy az olvasók egy része hülyének és ostobának fog bélyegezni - :-P)

Tétel: /*Véleményem szerint*/ az emberi faj alapvetően poligám.
A hímek különösen, de talán a nőstények is valamelyest.

Jared Diamond több érdekes könyv szerzője, az egyikben (Miért élvezet a szex?) kitér erre a kérdéskörre is.
Az ő megállapítása az, hogy az emberi társadalmak egy kis részét poligámia, még kisebb részét poliandria, legnagyobb részét monogámia jellemzi. Az ember, más főemlősök és egyéb fajok különböző tulajdonságait és evolúciósan alakult "stratégiáit" taglalja, és biológus szemmel - egyébként nagyon érdekesen és logikusan - mutatja be, mit sugallnak a megfigyelések. (olvassátok el :-P)

Én azon a véleményen vagyok, hogy az emberi fajt biológiai programja a "promiszkuis" magatartásra sarkallja. A biológiai program az evolúció kevert stratégiás genetikai szerencsejátékából pottyan ki. A kultúrevolúció (amit önkényesen most az emberi kultúrák fejlődésére szűkítek), saját kevert stratégiás részcéljaival egy párhuzamos rulettbe is belekezdett, nem gének, hanem többnyire mémek útján manipulálva fajunkat (vagy érvényesítve setét céljait).
Ezzel a bonyolult mondattal azt szeretném sugallni, hogy valamennyire kultúrlények vagyunk, nem csak a biológiai program határozza meg viselkedésünket, hanem azon (illetve - végeredményben - magunkon) uralkodni is tudunk.
amit tehát a kultúrantropológusok látnak, az nem a biológiai jellemvonásunk, annak csak egy eltorzított, más célok által felülbírált vetülete.

Az emberi faj poligám természetének elég sok intuitív bizonyítéka van. Az emberek nem illemből - sőt, gyakran éppen annak megsértésével - bámulják meg ellenkező nemű fajtársaikat, valódi szexuális izgalmat érezve ilyenkor (ráadásul zömmel függetlenül attól, hogy tartós párkapcsolatban, avagy egyedül élnek-e). A férfimagazinok (és netes változataik), továbbá a szexuális jellegű szolgáltatások igen kelendőek.

Ha valaki még mindig tiltakoznék, emlékezetébe idézném a házasságtörések és ilyen okból történő válások igen magas arányát. Nyilván elhanyagolható lenne a félrelépés, és az ősi törvények szerint enyhe büntetést érdemelne a házasságtörés egy olyan faj esetében, amely nem (vagy csak észrevehetetlenül kis arányban) érez késztetést szexuálisan már "birtokba vett" párjának leváltására. Ha fajunk monogám lenne, mint a bukázó sas, csak egyszer járna násztáncot életében.
Nem látnánk magunk körül félrelépőket, házasságtörőket, keresztbe flörtölőket, swingereket. Nem kellett volna törvénybe vésni, hogy megkövezésre - halálra - ítélik a házasságtörő asszonyt, hiszen maga az eset szinte elő sem fordulhatott volna.
A monogám viselkedésnek azonban nyilvánvalóan kell(ett!) legyenek előnyei a társadalmak kialakulása és megszilárdulása idején, hiszen a közösségek jelentős részében ez a forma a követett példa, még akkor is, ha egyes vallási, szokásjogi előírások ettől eltérnek (közismert az iszlám hozzáállása a 4 lehetséges, ám kötelezően egyenlően jól tartott feleséggel. Ennek az "engedménynek" is megmagyarázható, és kulturális szempontból indokolható a léte, és nem a promiszkuis hajlamunk kiélését támogatja. sőt)

A monogámia kialakult tehát, de a biológiai késztetését a fajnak meg kellett zaboláznia. Ezért a feszültségért (amit sose sikerült teljesen kordában tartani: Jean, hol van az uraság?  a padláson. a szobalánnyal?...) cserébe bizonyára erős ellenszolgáltatást nyújtott - többek között - a stabil család, ezt a mintát a mémek megszilárdították, és jó sokáig fenn is maradt.
A társadalom, a gazdaság, az emberi közösségek és a szerepek is átalakulnak. A nők érvényesülési lehetőségei megváltoznak, a családok funkciója már más, meglehetős biztonságot nyújtani az állam és egyéb emberi közösségek is képesek, az individuum előretör - még a hagyományos keleti társadalmakban is. Az a többlet, amit a monogám viselkedés révén lehetett elérni, sok helyen veszít értékéből. A biológiai feszültség önmagában pedig nem csökken, hiszen genetikai programunk csak lassan változik. Borulni kezd az egyensúly, az emberek már nem szégyenlik, ha válnak (bár fájdalmat és veszteséget átélnek még), de lehetséges, reális alternatívaként mérlegelik régi kapcsolataik lebontását és újak kiépítését. A fejek egy részében viszont ezek a kérdések még (teljesen érthetően) kuszák. amit a házasságról és a párkapcsolatról tudunk, gondolunk, zömmel a kétszáz éves és régebbi mémplexek közreműködésével jut el hozzánk. Túlmisztifikáljuk a félrelépést, mert a régi mémjeink úgy lettek programozva, hogy - visszatartó hatásukat biztosítandó - igen súlyos ítéletet ébresszenek bennünk e viselkedéssel szemben.

És ha a dolog velünk esik meg, minket csal meg a kedvesünk, akkor nem csupán megsértődünk és megharagszunk, hanem úgy is érezzük, hogy a szerelemnek, szeretetnek és bizalomnak mindörökre vége. Valódi elkeseredés kerít hatalmába. pusztító és önpusztító gondolataink támadhatnak - talán valamely játszma részeként.

Na, ebből most ki lehetne lépni azzal, hogy gyerünk, szüntessük meg a házasságot, vagy legyen mindenki swinger, hiszen biológiailag úgyis erre van késztetésünk.
Ám én egyfelől romantikus vagyok, másfelől tisztában vagyok azzal, hogy még az ezzel foglalkozó tudósok sincsenek térképezték fel az összes fehér foltját e kérdésnek (és én nem tartozom a táborukba).
Ezért inkább két egyszerű gondolatot biggyesztek ide záró felvetésként.
az egyik az, hogy a párkapcsolat hosszú távon szerintem többet nyújt, mint amit a hagyományos funkcióiként én itt sugalltam, és ezért a megváltozó társadalomban is jó megoldás lehet, amiért érdemes áldozatot hozni.
a másik, és itt most akár vigyorogjatok kajánul kis ördögfajzatok, akik kaján vigyorgásban lelitek örömötöket, hogy a félrekacsintást több megbocsátással - kevesebb túlmisztifikálással - kéne kezelni, aminek az érzelmi-értelmi megtanulása segítene abban, hogy egyébként működő párkapcsolatok túléljenek ilyen válságokat, és nagyobb számban fennmaradjanak.

Pá

trip

G.-t már a szavaival meztelenre vetkőztette, a pillantásától leolvadt, lemállott a húsa, mint kánikulában a pálcikáról a jégkrém, a teste, minden pajzsa, páncélja, amit az évek során önvédelemből magára fejlesztett, elillant.
Ott állt lehunyt szemmel, pucéran, csak a lelke.
Felkínálkozott neki.
Félelem és kétségek nélkül.

Te vagy az egyetlen - suttogta G. -, akinek mindenestül adtam magam, nem maradt bennem hátsó gondolat.

Tiszták voltak, hófehérek, és az univerzumban senki sem volt kettőjükön kívül.
A. szavai betöltötték a világűrt, és G. agyát elárasztották a hormonok.

A. hozzá sem ért, csak becézte;
csak értette G. gondolatait;
csak figyelt rá...

Tudtad - suttogta G. -, hogy létezik olyan: mentális orgazmus? Olyan, mint a lökéshullámok, de nem kell hozzá testi kontaktus, érintés. Nem kell erogén zóna. Sem síkosító.

Sokáig tartó izgalommal jár. Fizikai orgazmus is követheti. Kielégülés után rögtön ismételhető.
Utána nem vágysz pihenni, hanem azonnal újabb megtapasztalására törekszel.

A tudomány a jelenséget még nem fejtette meg.
Csak a költészet.

A romantikus hajlamú Marvin vallomása

nem a szép szavaknak hiszek;
úgyis megérzem, ha hamisan csengenek, és nem veszem be.

de ez, sajnos, mégsem igaz.

hányan és hányan estünk áldozatul a behízelgésnek és a hazug udvarlásnak!

ám ilyenkor nem a szavak csalnak tőrbe, nem az álarcként felöltött mosoly (nem Duchenne!) és színlelt odaadás vesz le a lábadról.
a bókok csak elindítanak valamit, csak félig ők a hibásak.
te vagy aki lépre csalsz és csalatsz, elhiteted önmagaddal, hogy amire vágysz, valóság, és saját kelepcédbe esel.
ki ne lenne elég gyarló ahhoz, hogy bármennyire realistának vallja is magát, egy szempillantás alatt ostoba romantikussá fonnyadjon, ha felcsillan a remény?

egy kedves szót hallasz, rég vágyott elismerést kapsz, és szilárd, világmegvető egód erőtlen hamukupaccá roskad.

aztán ne csodálkozz, ha egy arra járó kankutya a lábát emeli, és rádcifráz; sárkupaccá alakít: kimutatja lényegi valódat