2011. július 20., szerda

poligám faj

namármost, ezért a bejegyzésért meg fognak gyűlölni az olvasók (léteznek egyáltalán? vagy csak képzelem ezt is?), főleg a nőneműek. Még főlegebb a romantikus nőneműek.
De beszélni kell ilyen "kellemetlen", illúzióromboló témákról is.
(és itt most szándékosan nagyon leegyszerűsített tárgyalásba fogok, mert ez a téma amúgy feldolgozhatatlanul sokrétű, de én mégis el akarok mondani róla valamit. az a minimum, hogy az olvasók egy része hülyének és ostobának fog bélyegezni - :-P)

Tétel: /*Véleményem szerint*/ az emberi faj alapvetően poligám.
A hímek különösen, de talán a nőstények is valamelyest.

Jared Diamond több érdekes könyv szerzője, az egyikben (Miért élvezet a szex?) kitér erre a kérdéskörre is.
Az ő megállapítása az, hogy az emberi társadalmak egy kis részét poligámia, még kisebb részét poliandria, legnagyobb részét monogámia jellemzi. Az ember, más főemlősök és egyéb fajok különböző tulajdonságait és evolúciósan alakult "stratégiáit" taglalja, és biológus szemmel - egyébként nagyon érdekesen és logikusan - mutatja be, mit sugallnak a megfigyelések. (olvassátok el :-P)

Én azon a véleményen vagyok, hogy az emberi fajt biológiai programja a "promiszkuis" magatartásra sarkallja. A biológiai program az evolúció kevert stratégiás genetikai szerencsejátékából pottyan ki. A kultúrevolúció (amit önkényesen most az emberi kultúrák fejlődésére szűkítek), saját kevert stratégiás részcéljaival egy párhuzamos rulettbe is belekezdett, nem gének, hanem többnyire mémek útján manipulálva fajunkat (vagy érvényesítve setét céljait).
Ezzel a bonyolult mondattal azt szeretném sugallni, hogy valamennyire kultúrlények vagyunk, nem csak a biológiai program határozza meg viselkedésünket, hanem azon (illetve - végeredményben - magunkon) uralkodni is tudunk.
amit tehát a kultúrantropológusok látnak, az nem a biológiai jellemvonásunk, annak csak egy eltorzított, más célok által felülbírált vetülete.

Az emberi faj poligám természetének elég sok intuitív bizonyítéka van. Az emberek nem illemből - sőt, gyakran éppen annak megsértésével - bámulják meg ellenkező nemű fajtársaikat, valódi szexuális izgalmat érezve ilyenkor (ráadásul zömmel függetlenül attól, hogy tartós párkapcsolatban, avagy egyedül élnek-e). A férfimagazinok (és netes változataik), továbbá a szexuális jellegű szolgáltatások igen kelendőek.

Ha valaki még mindig tiltakoznék, emlékezetébe idézném a házasságtörések és ilyen okból történő válások igen magas arányát. Nyilván elhanyagolható lenne a félrelépés, és az ősi törvények szerint enyhe büntetést érdemelne a házasságtörés egy olyan faj esetében, amely nem (vagy csak észrevehetetlenül kis arányban) érez késztetést szexuálisan már "birtokba vett" párjának leváltására. Ha fajunk monogám lenne, mint a bukázó sas, csak egyszer járna násztáncot életében.
Nem látnánk magunk körül félrelépőket, házasságtörőket, keresztbe flörtölőket, swingereket. Nem kellett volna törvénybe vésni, hogy megkövezésre - halálra - ítélik a házasságtörő asszonyt, hiszen maga az eset szinte elő sem fordulhatott volna.
A monogám viselkedésnek azonban nyilvánvalóan kell(ett!) legyenek előnyei a társadalmak kialakulása és megszilárdulása idején, hiszen a közösségek jelentős részében ez a forma a követett példa, még akkor is, ha egyes vallási, szokásjogi előírások ettől eltérnek (közismert az iszlám hozzáállása a 4 lehetséges, ám kötelezően egyenlően jól tartott feleséggel. Ennek az "engedménynek" is megmagyarázható, és kulturális szempontból indokolható a léte, és nem a promiszkuis hajlamunk kiélését támogatja. sőt)

A monogámia kialakult tehát, de a biológiai késztetését a fajnak meg kellett zaboláznia. Ezért a feszültségért (amit sose sikerült teljesen kordában tartani: Jean, hol van az uraság?  a padláson. a szobalánnyal?...) cserébe bizonyára erős ellenszolgáltatást nyújtott - többek között - a stabil család, ezt a mintát a mémek megszilárdították, és jó sokáig fenn is maradt.
A társadalom, a gazdaság, az emberi közösségek és a szerepek is átalakulnak. A nők érvényesülési lehetőségei megváltoznak, a családok funkciója már más, meglehetős biztonságot nyújtani az állam és egyéb emberi közösségek is képesek, az individuum előretör - még a hagyományos keleti társadalmakban is. Az a többlet, amit a monogám viselkedés révén lehetett elérni, sok helyen veszít értékéből. A biológiai feszültség önmagában pedig nem csökken, hiszen genetikai programunk csak lassan változik. Borulni kezd az egyensúly, az emberek már nem szégyenlik, ha válnak (bár fájdalmat és veszteséget átélnek még), de lehetséges, reális alternatívaként mérlegelik régi kapcsolataik lebontását és újak kiépítését. A fejek egy részében viszont ezek a kérdések még (teljesen érthetően) kuszák. amit a házasságról és a párkapcsolatról tudunk, gondolunk, zömmel a kétszáz éves és régebbi mémplexek közreműködésével jut el hozzánk. Túlmisztifikáljuk a félrelépést, mert a régi mémjeink úgy lettek programozva, hogy - visszatartó hatásukat biztosítandó - igen súlyos ítéletet ébresszenek bennünk e viselkedéssel szemben.

És ha a dolog velünk esik meg, minket csal meg a kedvesünk, akkor nem csupán megsértődünk és megharagszunk, hanem úgy is érezzük, hogy a szerelemnek, szeretetnek és bizalomnak mindörökre vége. Valódi elkeseredés kerít hatalmába. pusztító és önpusztító gondolataink támadhatnak - talán valamely játszma részeként.

Na, ebből most ki lehetne lépni azzal, hogy gyerünk, szüntessük meg a házasságot, vagy legyen mindenki swinger, hiszen biológiailag úgyis erre van késztetésünk.
Ám én egyfelől romantikus vagyok, másfelől tisztában vagyok azzal, hogy még az ezzel foglalkozó tudósok sincsenek térképezték fel az összes fehér foltját e kérdésnek (és én nem tartozom a táborukba).
Ezért inkább két egyszerű gondolatot biggyesztek ide záró felvetésként.
az egyik az, hogy a párkapcsolat hosszú távon szerintem többet nyújt, mint amit a hagyományos funkcióiként én itt sugalltam, és ezért a megváltozó társadalomban is jó megoldás lehet, amiért érdemes áldozatot hozni.
a másik, és itt most akár vigyorogjatok kajánul kis ördögfajzatok, akik kaján vigyorgásban lelitek örömötöket, hogy a félrekacsintást több megbocsátással - kevesebb túlmisztifikálással - kéne kezelni, aminek az érzelmi-értelmi megtanulása segítene abban, hogy egyébként működő párkapcsolatok túléljenek ilyen válságokat, és nagyobb számban fennmaradjanak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése