- A pokol nem más, mint az életben elrontott dolgok újraélése - mondta Hszien-po. Töltött egy csésze teát, leült, lassan, óvatosan, nehogy kilöttyintse (mert ügyetlenségében a peremig csurgatta az italt), hangosan szuszogva ereszkedett a székre, ő maga hajolt a szinte mozdulatlanul tartott finom porcelán fölé, farkasszemet nézve az ablak tükörképével, ami a jázminillatú nedű felszínén reszketett.
- A hibák újraélése, ismételt megszenvedése - nyilatkozta hangosan, orrával alig pár centi távolságra a gőzölgő létől; a felfelé kígyózó teaködből előadott tanítás egyszerre volt misztikus és komikus, de a tanítványok lehunyt szemmel figyeltek, átszellemülten hallgatták a bölcsességeket. Hszien-po ajkai veszélyes hőmérsékletet gyanítottak, tétovázva, szorosan egymáshoz simulva közeledtek a teához, az utolsó pillanatban egészen apró rést nyitottak, pici lyukacskát, és a mester ekkor olyan irdatlan hangosat szürcsintett, hogy az első sorban ülő idősebb növendékek szemöldöke rémülten összerándult.
- Végestelen-végig, amíg csak nem változtatunk rajta. Száz évig kínlódunk, majd újjászületéskor ismét megkapjuk a megoldatlan feladatokat. És ezekben a további életekben is gyűjthetjük a baklövéseket.
Hszien-po az ital tetejét lehelgette. Halkabban próbált szürcsölni, mint az imént, és ahogy fogyott a tea, úgy javult a fújogatás hatásfoka, és gyorsult az ivás. A mohóság nem kifizetődő, emlékeztette magát Hszien-po, de ehhez már túl késő volt: a gyomrában erős, jól fejlett buborék képződött a hirtelen nyelt levegőből, felfelé levitált a nyelőcső irányába, nekifeszült a gyomorszájnak, birkózott egy darabig, majd győztesen robbanva utat tört a külvilág felé. A hangos böffenéstől - amely egy mangalicának is dicséretére vált volna - ezúttal a tanítványok nyakizma feszült meg ijedten.
- Kérdééés? - ásította a mester.
Egy nemrég avatott újonc jelentkezett félősen a hátsó sorban. Karját nem merte kinyújtani, bizonytalanul tartotta maga fölé, olyan félmozdulattal, amit még éppen észre lehet venni, de a behódolást is egyértelműen mutatja.
Hszien-po egy lusta tokamozdulattal a fiú felé biccentett. Az egészséges, feszes toka mintegy önálló beosztottként viselkedett, gazdája megbízását közvetítette, tekintélyesen lendülve jelölte ki a növendéket: engedélyezte, hogy szóljon.
- Hszien-po mester, és a mennyország? Mi a mennyország?
- Hármas jutalom - bökte oda a toka. - Egyrészt, nem kínlódsz azzal újra, amit megoldottál. Másrészt azt is újraéled két reinkarnáció között, amit sikeresen kezeltél, de ezeket örömmel, nem szenvedéssel. Végül pedig, még életedben megkapod a boldogság pillanataiként, ha valamit jól csinálsz. Ezeket a boldogság-buborékokat finom láncra fűzöd, és életről életre hurcolod magaddal mint egy olvasót.
A tanítványok némán elmélkedtek.
Hszien-po a csészét csendesen az asztalra helyezte, kényelmes ültében kibámult az apró ablakon. Egy ereszről lógó jégcsapot izzasztott az erőtlen tavaszi nap, ezer meg ezer gyenge fénysugárrá törve szét rajta.
Pont mint a lélek, gondolta Hszien-po, egy élet erős fonala átlép a túloldalra, ezer meg ezer részre oszlik a határon, minden töredék hordozza egy darabig az összes információt korábbi formájából, de aztán összeáll új elemekkel, új lét-szálakkal, tanul és alakul, tisztul és szennyeződik, végtelen körtáncát járja örök kölcsönhatásban az anyagi világgal.
Elrévedt, egy gyerekkori emlék ötlött az eszébe:
Tűzarany sárkány
Feszül a kéknek vállán:
Olvad a jégcsap
Egy veréb röppent az ereszre. Hszien-po összerezzent, és elmosolyodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése