back from barca indeed

A második napon, azaz  hétfőn, a piacon kezdjük a bóklászást. egyrészt azért, mert három percnyire van. másrészt éhesek vagyunk, és úgy gondoljuk, itt biztos friss nyalánksággal várják a korán kelőket. nem is tévedünk.
(hozzáteszem, kissé torzítottam most, mert ez dél előtt fél órával történt)

A San Josep piac közepén van a szendvicsesstand, ahol sandwich és burrito is kapható, persze a sonkás (előkelőbben: hamónos /*JAMON*/) burritóra nyomulunk, meg az édes péksüteményekre.
(Még most is megkordul a gyomrom, tizenvalahány nap távlatából, ha a finomságokra gondolok.)

ölünkben a kenyérkékkel körbejárjuk a piacot. A nyugati negyedben frissensültek pultja, körülötte szolid tolongás, a helyiek vidáman beszélgetnek, a turisták próbálják kisilabizálni az étlapot. itt végül nem rendelünk, egyfelől nincs egy hely se, másfelől látszik, hogy sokáig sütnek, de az igazi kifogás az, hogy csak tengeri herkentyűt és sült húst mérnek, mégpedig mindent igen borsos áron.
Eloldalgunk, mint a mesebeli róka a savanyú szőlő miatt fanyalogva. kárpótolni akarjuk magunkat, vizuálisan ezt meg is tesszük, mert a piac északkeleti fertályán igazi halkereskedőkbe botlunk. szépen kitálalva minden a jégre, szegény homárok bánatosan integetnek összekötözött ollóikkal, a tartisznyarákok bágyadtan próbálnak hasra fordulni, a többi még el nem alélt rákocska vagy kapálózik még becsületből, vagy már feladta, és várja a fazékba deportálást. olyan pantomim ez, mint amikor szétverik a páncélos dandárt, de néhányan még hinnének a menekülésben: csendes agónia.
miután kicsodálkoztuk magunkat, a gyümölcsöspultok felé kerülünk. jégdarába ágyazva sorakoznak a katonás rendbe regulázott gyümölcslevek. rövid alkudozás után a kikiáltási árnál maradunk, és két másodperc múlva már boldogan szürcsöljük a tényleg finom italokat. turisták özönlenek mindenfelől, a tülekedésben el-elveszítjük egymást, szerencsére a piac áttekinthető méretű.
A csarnok körül étkezdék, mindenhol kínálják az obligát paella-t, tortilla, tapas, burritos szerepel még az étlapokon, valamint impozáns mennyiségű, tengeri herkentyűre utaló kifejezés.

Nem is indulhatna jobban a nap, a kiadós pihenést követő gyümölcslé-ébresztő jókedvre derít.
Hová menjünk ma? A Sagrada Familia és a Casa Mila van napirenden, délután pedig a Miró park, az Aréna és a Placa Espanya.

A barcelonai metró behálózza az egész várost. Egy jegy 2 euró, de a tízes tömbbel 1 euró alatti a jegyár, és 75 percig tartózkodhatunk a vonalon, átszállásokkal. Nem telik bele sok idő, és megértjük a metró rendszerét, amihez hasonlóval Párizsban és Rómában már találkoztunk, még azt is kiírják mindenütt, mennyi idő múlva jön a következő szerelvény. A metrókocsik világosak és elég tiszták, az utazóközönség szolid, kulturált, beszélgetnek az emberek, nem hangoskodnak.
"Proxima stació: Sagrada Familia" mondja a fásult női hang.
A katalán és spanyol összehasonlításához kevés a nyelvtudásunk, a feliratokban jól látható különbségek vannak néhány helyen, egy tendencia szembeötlik: a szóvégi magánhangzó+n (spanyol) a katalánban gyakran nélkülözi az 'n' záróhangot. Antoni(.) Gaudí, proxima stació(.), atenció(.). persze ettől ez még lehetne csak dialektus, de Raquel 16 évvel ezelőtt megesküdött, hogy nem erről van szó. hiszek neki, ő volt valenciai (katalány).

A templom lenyűgöző. Akkora a sor, hogy nincs lelkierőnk végigállni, csak körbejárjuk, de még így is eláll az ember lélegzete. Gaudí eleve úgy álmodta meg az építkezést, hogy évtizedekig húzódik majd, és több építész és több kor is rajta hagyhassa a keze nyomát. A templom tőszomszédságában lévő cseppnyi parkban ebédelünk (hideget), onnan remek kilátás nyílik a hátsó homlokzatra.
Olyan szép az idő, hogy gyalog indulunk a Casa Mila felé, amely Gaudí által a Mila házaspárnak épített ház (1912-ben fejezték be). Beceneve La Pedrera (kb. "kőfejtő"), Gaudí zseniális stílusából már itt megmerítkezhetünk. A padlás és a tetőterasz a látogatás kezdete, mi kértünk audioguide-ot, de végighallgatni minden állomásnál az ismertetést elég lassú, bár így lehet a legtöbbet megtudni.
A padlástérbe érve úgy érezzük magunkat, mintha egy dinoszaurusz gyomrába pottyantunk volna.

Itt meg is kell állnom egy szóra, hogy Gaudí építészetének néhány sajátosságát megemlítsem.

Gaudí a XIX. sz. közepén született, sokadik generációs rézműves családba. Fiatal korában kitanulta a mesterséget, és építészetében ez a tudás szerves elemként meg is jelenik, bátran és kreatívan dolgozik fémekkel. Szintén gyerekkorától intenzíven érdeklődött a természet formái iránt, és megállapította, hogy az egyenesek, síkok és derékszögek nem fodulnak elő, ezen absztrakt alakzatok helyett a természet célszerűbb (és gyakran stabilabb) megoldásokat használt.
Saját alkotásai a természetes formákat és az építészeti alapelveket sikerrel ötvözik, statikailag innovatív megoldásokat használ, meggteremtve magának a lehetőséget arra, hogy bizonyos épületi elemek, falak, homlokzatok mentesüljenek (hagyományos) statikai funkcióiktól. Ílyen ötletek alkalmazásával jöhettek létre a La Pedrera első emeletén a hatalmas ablakok (mert az alsóbb szintek oszloprendszere kiváltotta a főfalak terhelésének egy részét.
A padlástérbeli kiállítás a láncgörbe bemutatásával kezdődik.
A láncgörbe az az ív, amelyben egy két végén felfüggesztett, nem elhanyagolható súlyú kötél vagy lánc természetesn módon nyugalomba kerül. Ekkor - az energiaminimumban - az egymás melletti láncszemek optimálisan osztoznak a terhelésen (gravitáció).
Ha az egész görbét fejjel lefelé fordítjuk - mondja Gaudí - adott terhelést ez a görbe tud optimálisan szétosztani a szerkezeten.
Nem véletlen, hogy építészeti megoldásainál milyen szívesen alkalmazta ezt a fajta boltívet.

A La Pedrera padlásterének belső bordázata végig ilyen felépítésű, és a kígyózó vonalvezetéstől csak még hüllőszerűbb lesz az élmény. A tetőteraszon a kémények külső burkolata absztrakt katonákat formáz (kicsit olyanok, mint a Harry Potter varázslósakk-figurái) a burkolatok, a talaj domborulatai engem kicsit az elvarázsolt kastélyra emlékeztetnek.
A padlás bordáit keskeny téglákból alakították ki, nem is érti az ember, hogy egy ilyen vékony és törékenynek kinéző építőelem hogy bírhat ki jelentős terhelést, ám a bordák olyan sűrűn sorakoznak, hogy eloszlanak a kételyeim. Ráadásul a tetőn nincs jelentős terhelés, csak a szerkezeti súlyra kell számítani, hóesés nem jellemző Barcelona klímájára, a vízelvezetést pedig ügyesen megoldották.

A házban nyitva van még a földszinten a bolt, és az egyik emeleti szint is. Ennek a korhű berendezését lehet még megcsodálni, továbbá a lakás kialakítását, a mennyezetet, a falak ívét, a szobák tájolását. Érdekes utazás Gaudí univerzumába, amely annak ellenére, hogy kimerevített lenyomata egy száz évvel ezelőtti világnak, megoldásaival és ötleteivel kívül reked téren és időn, a soha el nem avulás benyomását keltve.

Amennyiben nem csak a megoldások egyikét-másikát akarjuk megízlelni, hanem az egész koncepciót is át szeretnénk látni, feltétlenül időt kell szánnunk a padlástérben elhelyezett szerkezeti makettek tanulmányozására. Az audioguide el is magyarázza, mely teherhordó elem kiváltásának mik lettek a következményei a megjelenésben, és hogy mik számítanak innovatívnak.
Ha valakiben az építészeti fogékonyság terén egyszerre működik a műélvezetnek és a műszaki megoldások megismerésének vágya, a Casa Milá ideális tárlat arra, hogy fellebentse a fátylat a zsenialitásban egymás mellett megférő ösztönös és tudatos alkotás lenyűgöző eredményt szülő harmonikus ötvözetéről.
Mert Gaudí példája tényleges illusztrációja annak, amit Edisontól oly sokat idéznek: "a zseni 1% ihlet, 99% verejték".

A ház - mint a jó filmek is - bőven hagy felvetéseket és gondolkodnivalót.Utunkat délnyugati irányban folytatjuk, és elhatározzuk, hogy este feltétlenül tapast fogyasztunk.
(Ahogy egyre mélyebbre merülünk a katalán életbe, úgy odázzuk el mindinkább a tapast. Végül nem is ettünk, csak itthon, amikor már világossá vált számunkra, hogy a tapas az többé-kevésbé "falatkákat" jelent kis tányérokon, és hogy ilyet számtalanszor csináltunk már.)
Utunk egy élelmiszerbolt mellett visz el, ezt is megnézzük belülről, egy liter sangriával és némi harapnivalóval (köztük ott figyel az obligát jamón) leszünk többen, a sangriát azonmód meg is kóstoljuk, ízletes, egyszersmind hirtelen megvilágosodást is nyújt: ugyanezt ittuk előző este 10 euróért. A boltban a literes kiszerelés 3 euró. Igaz, pille palackban.

Milyen fura (vagy talán éppen cseppet sem az), hogy számomra egy másik nemzet és kultúra megismerése mennyire erősen összefonódik a gasztronómiai kicsapongással. Minden ízzel és illattal flörtölök, kipróbálom, igyekszem több oldalról megtapasztalni, de még a decensség határain belül (annak ellenére, hogy rossz természetem már réges-rég a mértéktelenség bűnébe sodort).
Késő délután van. A piacon sétálunk megint. Kissé tikkadtan, de a harsány színek és az élénk csevej felüdítenek. A térképen megpróbáljuk meghatározni az előző esti vacsora helyszínét, egy perc keresgélés után úgy vélem, jobban bízhatok postagalamb-ösztönömben, és magabiztosan a farzsebembe süllyesztem az utcák rajzát.
"Utánam!" temperamentummal mutatom az utat. Nemsokára kiderül, hogy a térképről fejemben őrzött léptékhez képest az ember a valóságban egészen más sebességgel mozog. Bebizonyítom, hogy zsebkendőnyi területen is el tudok tévedni. Ott azért még nem tartok, hogy beismerjem a tévedést, inkább lopva előhúzom a térképet megint, és elkezdek az alapján navigálni.
Hamarosan a Placa Reial-nál vagyunk, de ott a várt éttermek helyett egy monumentális épülettömb fogad. Megint rápillantok a térképre, és rájövök, hogy a Placa del Rei felé kellett volna mennünk (placa-placa, rei-rei). Nemsokára odaérünk, mert szerenécsre a Ramblától keletre szűkek az utcák, és nncsenek nagy távolságok, ez a negyed 20 perc alatt bejárható.
Hosszas nézelődés, eurószámlálás, mérlegelés, tépelődés és kószálás után egy pakisztáni étteremben kötünk ki, ahol olcsó és finom lakomában részesülünk. Az én választásom a legjobb, biryani da gambas, valamint dahl, de minden fogás ízletes. Ráadásul olcsón mérik,ezért még borravalót is szívesen adunk.

Az esték meglepően hűvösek. Előzőleg már kicsit meghűltünk, ezért van nálunk kabát, bár én induláskor bizonygattam, hogy elég egy póló is. Most azért a kardigán és az esőkabát is jól jön.

Az este már csak pihengetésre alkalmas.
A szoba amúgy is olyan kicsi, hogy olvasgatáson kívül mást nem lehet csinálni, a tévé egy konzolon a mennyezeten van, kellemetlen szögben elhelyezve; élvezhetetlen.
Arra viszont van még idő, hogy a másnapi programról terveket szőjünk.

Elérkezik a harmadik reggel. Korábban kelünk, mint előző napon, és a piacon reggelizünk. Megint a gyümölcsturmixszal próbálkozunk.
Jobban esik, mint valaha. Kezdjük helybélinek érezni magunkat. Már nem rácsodálkozunk a dolgokra, és a próbálgatás, kóstolgatás lelkiállapotában nyúlunk bármihez - már TUDJUK, mit akarunk, ISMERJÜK az kínálatot, ELVÁRJUK az ízeket; már-már becsukott szemmel is odatalálnánk a megszokott pultokhoz, és hanyag mozdulattal, a legtermészetesebben nyomjuk az eladó kezébe a kiválasztott portékát. Szinte félvállról vesszük itt az életet, annyira a zsigereinkbe ivódott ennyi idő alatt.
Az eső dacára elmegyünk az Arena felé. Jelenleg bevásárlóközpont és mozikomplexum üzemel benne, mi csak körül akartunk nézni, a tetőteraszró egy kicsi élvezni a kilátást, ami előző este a hűvös és a sötét miatt csak részleges volt. Az épületben meglátogatjuk a szupermarketet, és bevásárolunk néhány finomságot, sangriát és gyümölcslevet. Ezt iszogatjuk útközben.
A pinceszint éttermeit kivéve nincs lehetőség arra, hogy leüljünk. Úgy cselekszünk, ahogy a helybéli fiatalok is: a kabátunkra csücsülünk a moziszinten, míg a szendvicseket majszoljuk.
Unalmamban, és mert kicsit szégyenkezem nem eu-konform viselkedésünk miatt, körbesétálok.
Nemhiába: ismét beigazolódik, amit már régóta gyanítok: a jópofa dolgokra tervezéssel nem, csak véletlenül lehet rátalálni.
Az Arena ezen szintjén az épület történetének és rekonstrukcióájának fotókiállítása látható. Mintegy véletlenül tették ki, sehol meghirdetve nem láttam, de mind a távoli, mind a közeli múltja, és különösen a felújítás (pontosabban átalakítás) érdekes. Megtudom, hogyan lesz a bikaviadalok büszke helyszíne évtizedekig elhagyatott, melynek porondját felveri a gaz, és végül - amikor egy építész, a városvezetés és a pénz mind egy irányban halad - hogyan válik a modern kor szimbólumává: egy bevásárlóközponttá.
Mókás látni azokat a hatvanas években készült fotókat, amelyek felidézik, hogyan nézett ki a környék akkoriban. Az autók, a színek (az akkori filmes technológia következményeként), az épületek egy-egy Colombo- vagy San Fransisco utcáin-epizód bevezető képsorait idézik. Az épület szerkezetét, teherhordó falait teljesen elbontották és kicserélték, tulajdonképp csak a külső téglesor maradt meg díszítés gyanánt.

Az Aréna után a Poble Espanyolban kirándulunk. Ezt a skanzent a '29-es világkiállításra építették, azzal a feltételezéssel, hogy az esemény után úgyis elbontják majd. Ám ez lett a legnépszerűbb látványosság, így hát megkegyelmeztek nei, és azóta is vonzza a látogatókat.
A falut úgy állították össze, hogy az épületek és műhelyek Spanyolország minden tartományát és lehetőleg minden jelentősebb építészeti stílusát bemutassák. Körbesétálva és a részletekre odafigyelve a látogató tényleg ízelítőt kap a spanyol vidékből. Számomra a legérdekesebb a gitárkészítő műhely, ahol egy japán külsejű férfi elmélyülten csiszolgat egy gitárhátlapot, a falon mindenfelé száradnak vagy présben pihennek a különböző munkafázisokban levő félkész elemek.
A második látványosság, ami lenyűgöz, Spanyolország két fennmaradt üvegfúvó műhelyének egyike.
Nagy a csődület, vonzza a turistákat. Odabent folyik a munka, szájtátva bámuljuk, ahogy kihúzzák az üvegtömbből csipesszel a különböző testrészeket (egy lovat készít éppen), és néhány mesteri mozdulattal megformálja az anyagot. Könnyedén, oda se figyelve (sok ezer ilyet megcsinált már nyilván) hozza létre a lábakat, és munkájának eredményeképp egy dinamikus jelenet kimerevített pillanatképeként a paripa már ágaskodik is, a farkára támaszkodva megáll, színes, cirmos mintával, csillogóan, törékenyen, apró méretét meghazudtoló méltósággal.
És készülnek az újabb meg újabb paripák, pillangók, skorpiók, színesek, pompásak. El bírnám nézni még egy ideig.
Végül visszaindulunk, hogy egy jót ebédeljünk, késő délután vanmár úgyis.
A Casa Batllót kéne még látni, de ezt majd csak legközelebbre ütemezem. Délután még meg kell néznünk a Camp Nou-t hiszen ma fogadja a Barcelona a Milant.
A stadion környékén hatalmas a csődület, a hangulat fenomenális. Milan- és Barca-szurkolók egymás mellett, beszélgetés, sörözés, a rendőrök nyugodtak, az autók dudálnak, zsúfolt utcák és terek, mindenfelé vidám, a várakozás izgalmában égő drukkerek, semmi atrocitás, csak amennyit a becsípett, és testük mozgását nehezen kontrolláló emberek jelentenek.
Sokáig nem maradhatunk, mert a kezdőrúgásra tévéközelbe kell érnünk.
A metróig és a metrótól futva tesszük meg az utat, de otthon legnagyobb megrökönyödésünkre kiderül, hogy Luis megspórolta a fizetős csatornákat, amelyek egyikén a közvetítés zajlik, kénytelenek vagyunk a folyosói számítógépen kalózadón követni az eseményeket, ám itt puyol arca még a közelin is olyan pixeles, mintha Vasarely díszítette volna.

A meccsen a hazaiak nyernek, ez engem feldob, de én vagyok az egyetlen Barcafan.
Másnap korán kell indulnunk, ezért nyugovóra térek, és félálomban még azon gondolkodom, milyen látnivalókat hagytam ki, amit majd a következő ideruccanáskor meg kell néznem.

Mert az nem kérdés, hogy Gaudí Barcelonája visszavár.