My lucid dreams

Z, aki okos volt, és erősen vonzódott az ezoterikához, tanított meg a kreatív alvásra.
- Te irányítod - mondta. - Az történik, amit te akarsz. Nem sodródsz, hanem tervezel, teremtesz. Ha akarod, szárnyakat növeszthetsz. Ha akarod, lélegezhetsz a víz alatt, gyorsabban száguldhatsz a fénysebességnél, együtt lehetsz Cindy Crawforddal, behatolhatsz egy atommagba, elnökké választhatnak, vagy visszautazhatsz az időben.
- A technika - magyarázta Z - a következő: ébrenlétben kell gyakorolni, és amikor csak tudod, minden észlelt dologról meg kell indokolnod, miért bizonyítja az, hogy épp ébren vagy. Például felnézel a napra, és megjegyzed, hogy ma augusztus 3-a van, ezen és ezen a helyen kell állnia, mérete szokásos, színe, hőmérséklete valós és a többi, és konklúzióként mindig azzal zárd le: tehát most ébren vagyok. Ha ez a vizsgálódás ösztönöddé válik, álmodban is előtolakszik, és ugyanígy elemzel mindent ébren látható és álmodható szempontból. Álmodban pedig találkozol majd olyasmivel, ami nem felel meg a fizikai törvényszerűségeknek. Mivel bevezetted, szokásoddá tetted az elemző kontrollt, az ilyen esetekben majd kikövetkezteted, hogy álmodsz éppen. És be fog következni egy hatalmas ugrás: átveheted az irányítást. Azt mondod, igen, most álmodom, és az történik, amit csak akarok.
És nagyon hamar eljön az idő, hogy minden álmod a szándékaid szerint alakul.

Z elmélete teljesen elvarázsolt. Elképzeltem, ahogy komoly problémákat oldok meg álmomban, ahogy titkos, ám lehetetlen vágyaimat kiélhetem - a kedvenc álmom a repülés, szárnyak nélkül, csak az akaratommal, mint Superman, vagy mint a nevetőgáz segítségével a Banks gyerekek Mary Poppins uzsonnáin.
Nagyon sokat szenvedtem, folyton koncentrálnom kellett, hogy gyűjtögessem magamban az ébrenlét bizonyítékait, és mindig el is mondtam: tehát ébren vagyok. De az álomban nem jött semmi. Aludtam, mind a bunda, ébredés után pedig bambán próbáltam felidézni, mi történt "odaát". Persze mindhiába, szinte azonnal elfelejtettem mindent, egy-egy foszlány jó, ha megmaradt.

Z-t folyton azzal nyaggattam, hogy segítsen továbblépnem.
Csak mosolygott, és figyelmeztetett, hogy ne vigyem túlzásba.

Elfelejtettem megkérdezni, ő bír-e ezzel a képességgel.

De Z már nincs velünk. Gyorsan és váratlanul távozott körünkből.

Mégsem adtam fel. Megszállottként gyakoroltam tovább. Arra azért büszke vagyok, hogy eközben szociális mimikrimet tökélyre fejlesztettem: beszélgetés, sőt munka közben is folytattam a gyakorlást, és a környezetem semmit sem vett észre.
Ez a tudathasadásos állapot Z távozása után kilenc hónappal hozta meg gyümölcsét.
Pontosan emlékszem, hogy egy őzet üldöztem álmomban, az őz átugrott egy ötméteres sövényen, én pedig utána, és ekkor: - itt egy sövény van, szép zöld, az évszaknak megfelelő, sűrű levélzet, tehát ébren vagyok. Öt métert ugrom, tehát... ekkorát nem tudok ugrani, tehát álmodom. TEHÁT ÁLMODOM! Nagyot dobbant a szívem, a fájdalomra is emlékszem meg az eufóriára is, ez pontosan a sövény fölött történt, zsugorpózban, felhúzott térdekkel, összekulcsolt kézzel repültem éppen, és ekkor megállt a világ. Kimerevítettem magamnak álomfilmemet, és beültem a rendezői székbe. Kényelmesen, határtalan magabiztossággal. Álomvilágom teremtő isteneként. Végtelen hatalmam teljes tudatában, egyetlen tizedmásodperc alatt megvilágosodva.
Mindez igen gyorsan zajlott le.
Kizökkenéskor az ember rendszerint felébred, vészhelyzeti reakciónk ez. De én tudtam, ha most bármi kiragad ebből az állapotból, soha többé nem tudom elérni ezt a fázist. Azonnal döntöttem: Alva maradni! És azt akartam, igen, ez a legjobb szó, mert ezt sulykoltam magamban: AKAROM!, hogy őzzé alakuljak, őzbakká, a másik őz meg sutává. És folytattuk az üldözést.
Egyre közelebb kerültem, a suta érezte, hogy nem menekülhet, boszorkányköröket írt le, én belementem a rituáléba, és a kör közepén... és közben átalakítottam magunkat, én ölelkeztem és a csajom, és aztán külső kameraállásba váltottam, majd endoszkópra, vergődő farkcsapásokkal áramlásban úszkáló sejtecskékre kapaszkodtam, és vissza a pár férfitagjára, egészen a szétbontakozásig.
Fergeteges volt.
És felemelő.
Egy világ, amelyben én vagyok a korlátlan úr.

Ettől kezdve  persze függővé váltam.
Egyetlen hét alatt teljesen mesterévé lettem a módszernek.
Ez nem vicc. Egy évig gyakorolsz, nincs eredmény.
Majd még egy hét, és mindent meg tudsz csinálni.

Z azonban egy apróságról elfelejtett tájékoztatni.
Egy egészen pici, de kritikus jelentőségű dologról.

Ha luciddream mesterré válsz, soha többé nem leszel képes normálisan aludni.
Nincs álomtalan, pihentető szendergés. Mély, megnyugvást hozó durmolás. Sötétbe merülés, nemlátás és új létre kelés.
Minden pillanat, amit "odaát" töltesz, teljesen igénybe vesz szellemileg. Feldob ugyan, de kimerít. Mint az extasy. Nem szabadulhatsz tőle. Az élménytől függővé is válsz, de a másként viselkedés ki is kopik az eszköztáradból.

Újabb egy hét múlva a végkimerülés szélén álltam. Nem tudtam egészségesen funkcionálni.
Megszűnt képességem a valós és a képzelt közötti különbségtételre, kábán jártam, mint a begyógyszerezett, képtelen voltam önállóan közlekedni, csak a motorikusan rutinná vált mozdulatok sikerültek, értelmesen megszólalni is nehezemre esett.
És mihelyt ledőltem, kezdődött minden elölről.

De az élmény mindezért kárpótolt, és átrendeződött a két létsík prioritása; mert két külön állapotban léteztem, az ébrenlét álomszerű volt és ködös, csak homályos benyomásokat jelentett, az alvás élénk és pörgő, ezerszer annyi információt és élményt szereztem, mint korábban ugyanennyi valós idő alatt.

Ó igen, a bekattanásom utáni tizenhatodik nap éjjelén kómába estem.
Észleltem, ahogy a szomszédasszony kihívja a mentőket, bevisznek a kórházba, gépre tesznek, fejcsóválva széttárják a kezüket meg hasonló badarságok.

Megjelent egy törpe, egy mesebeli törpe, hétrőfös szakállú, csákányos, lámpásos, piros sipkás törpe, és leült elém.

- Tudod, ugye, hogy nem mehetsz vissza addig, amíg erről le nem mondasz?
- Nem tudsz nekem újat mondani - ásítottam -, hiszen te is én vagy. Mindaz, amit mondasz, önreflexióm extraprojekciója. Uncsi.

A törpe eltűnt.

Egy latexruhás topmodell lépegetett felém. Körbefordítgattam párszor, mielőtt hagytam megszólalni.
- Mégse kéne ezt csinálnod - búgta. Naná, hogy a kedvenc hangszínemen. Kezdtem izgalomba jönni.
- Elmeséljem, mit gondolok erről az egészről? - kérdezte. Körbesétált, komótosan kezdte kigombolni a ruháját. - Itt jobb neked, és mindig az történik, amit akarsz. - Ledobta a felsőjét. Persze, hogy tökéletes volt. Lassan ringatta a csípőjét, és folytatta a privát táncot. - Szerintem helytelen, amit teszel. Minden olyan kiszámítható, magától értetődő, de mégiscsak egyedül vagy. Mindenen uralkodsz, ám sehol egy szabad akarattal rendelkező szereplő.

Közben, már teljesen pucéran, az ölembe ült. Előre-hátra hullámzott. Átadta magát az érzésnek.

- Vissza kéne menned.
- Csend.
- Meghalsz, ha itt maradsz.
- Most élek csak igazán.
- Illúzióföldön akarod bevégezni?
- Itt minden megfelelő. Odakint csak lúzer vagyok.
- Ezt elsősorban te mondod magadnak. Csak az számít, ahogyan te éled meg ezt. Itt is csak a te véleményed számít. Tulajdonképpen gyáva vagy. Megvetlek.

Felháborított a viselkedése. Ellentmond a szajha! Másrészt nekem már úgyis jó volt. Egy kést álmodtam a kezembe, és leszúrtam.

Sokáig gondolkodtam eztán. Idegesített a csaj véleménye. Elszántam, hogy bebizonyítom neki: érek valamit komoly versenyhelyzetben is.

- - -

Az ébredés cseppet sem ment könnyen. Az nem működött, hogy pusztán elhatározom: vége. Benti idő szerint hetekig küzdöttem, de nem ismertem a szabadulás módszerét.
Rájöttem, már tökéletesen tisztában vagyok az álom tényével és jellemzőivel. Elhatároztam, hogy összezavarom magamat, mint luciddream-korszakom előtt, amikor nem tűnt fel alvás közben, hogy illúziók világában tartózkodom. Hasonlóan nehéz korszakot éltem meg, mint az első fázis tanulásakor.
De ahogy egyre jobbá váltam, a motivációm is növekedett. Kezdetben igen könnyen estem vissza, és ez hátráltatott. Aztán egy-egy kellemetlenül sikerült teremtés rávilágított saját univerzumom hibáira. És belső idő szerint egy év alatt, ami a reális időskálán is heteket jelentett, sikerült.
Nem észleltem már a biztos jeleket, minden zavaros volt, és aztán egyszer csak elsötétült a színpad.

De nem haltam meg.
Felébredtem.
Az orvosok nem győztek csodálkozni.
Hat hétig voltam kómában, miközben minden vegetatív funkcióm alapvetően működött.
Csak én tudtam, mi okozta, és mi szüntette meg.

Ez volt az én saját kis titkom, amiről senki nem tudhatott.
Eddig.

- - -

Hallasz, ugye? Tudom, hogy hallasz.
Egyike vagy a sorstársaimnak. Segíteni akarok.
Hogy neked hamarabb sikerüljön kilépni onnan.
A magányból. Ahol minden tökéletes, de mindennek ellenére egyedül vagy.
Hívlak magunk közé, akik már megszabadultunk.
Engedd, hogy kivezesselek sötéten fénylő börtönödből.

Most pedig elmondom lépésről lépésre, mit kell tenned...