- Három feladat van az é... - mondta Nagyapa. Görcsösen köhögni kezdett, meg kellett állnia. Letörölte a szájáról a vért. - Az életben. Ezek pedig: Létezés. Tudás. Érzés. Én mindháromra megtaláltam a magam válaszát. Nem tudlak másra megtanítani. Más lényegesre. Nekem viszont már nem hiányzik ez a kínlódás. Inkább megyek.
- Ne, Nagyapa, kérlek... - nyögtem erőtlenül. Dühösen legyintett, azzal a dühös elszántsággal, amelyet ősei éreztek, amikor rabszolgaságuk ellen lázadni kezdtek. Így lázadt ő most az ellen, hogy tétlenül várja, amíg a rák végképp felemészti. Kinyitotta az ablakot. Magasan volt, méter fölötti parapetszinttel, széles könyöklővel. A régi bérházak nyolcadik emeletein nem is számíthatsz másra. Megpróbált felmászni rá, de gyenge volt.
- Segíts már! - förmedt rám. Sírva fakadtam, de négykézlábra ereszkedtem. Nehezen lépett fel a hátamra, onnan a párkányra. Felálltam. Ott kapaszkodott az egyik ablakszárnyban. Kint esett. Ködös novemberi délután volt. Odalent türelmetlenül dudáltak a dugóban rekedt autósok.
Beszívta a brooklyni szmogot. Elmosolyodott.
- Gyönyörű időnk van. Isten veled.
2.
Figyelj, előre kérlek, ne haragudj, de tényleg.
Olyan sok szép dolgot és jó dolgot csináltunk együtt.
Igazán jó volt veled. Én értékellek, tudod?
De van úgy, hogy valami már elmúlik, érted te ezt?
Szerintem érted, vagy legalábbis érzed.
Barátok vagyunk még, ugye?
Fontos, hogy azért még mindentől függetlenül barátok legyünk.
De ki kell mondanom, hogy ez nekem így már nem jó.
Nem, nem felel meg így.
Ez nekem már túl kevés.
Ez nekem már túl sok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése