Állok a parton, a dorongra támaszkodom.
A csoport szedelőzködik.
K kezében lámpás, hangosan magyaráz.
A csoport köréje gyűlik.
Biztonságot ad.
Komfortérzetet.
Nekik.
Mindannyiuknak nyilvánvaló, hogy közéjük tartozom.
Hogy velük tartok.
Nekem nyilvánvaló, hogy nem tartozom közéjük.
Hogy egyedül megyek.
Szükségem volt rájuk.
Szükségem volt K-ra.
Megtanított rá, hogy ne féljek.
Hogy a leginkább a félelemtől kell tartanom.
A csoport szorosan K mellé tömörül.
Mindenki kezében sápadt fényű gyertya.
A mocsárból rossz szagú pára szivárog körénk.
Néhányan köhögnek.
K szava hangosabb, mint valaha.
Szeretem K-t.
Segítségét akkor is sokra tartom, ha most elszakadásban vagyok.
A kérdezi: - Nem jössz?
- Menj előre. Mindjárt indulok én is - felelem.
A megfordul, és felzárkózik az útra kelő csoporthoz.
Nem nézek hátra, nem pillantok rájuk.
A mocsárba bámulok.
Önbizalomtól duzzadva, izgatottan gondolok rá, milyen kalandokba vágok most, teljesen egyedül.
Azzal az útbaigazítással felvértezve, amit eddig kaptam.
Elengedve K kezét, aki vezetőm volt mostanáig.
Kipróbálva magamat.
Felmérve és felvállalva a kockázatot, hogy esetleg alkalmatlan vagyok a feladatra, és a megpróbáltatások végül elpusztítanak.
Nem félek.
Bizsergés, az van.
Gombóc a torokban, az van.
Remegés a térdben, az van.
Lehunyom a szemem, befelé koncentrálok, összeszedem magam.
Majd rögtön kinyitom megint, farkasszemet nézek a köddel.
Elfújom a gyertyát, és leteszem.
Nem lesz rá szükség.
Én megtettem a magamét, ha a sorsom úgy akarja, sikerrel járok.
Vállamra lendítem a vándorbotot, és halálos nyugalommal elindulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése