A nyelv nekem - amatőr íróként - szeretett munkaeszköz.
Ahogy én használom: a nyelvérzékemre hallgatok.
Csakhogy a nyelvérzéket a nyelv elsajátításakor fejlesztettem ki magamban, és megpróbáltam arra hagyatkozni, hogy a majdan érkező impulzusok kordában tartják, építik-szépítik.
Ehelyett mit kapunk? Totális offenzívát minden irányból, igénytelenség és erózió össztüzét, már azt sem érzi az ember, a hülyét hány pontos j-vel kell írni, kénytelen megnézni a szótárban, ha ezt a minimális igényszintet ki nem ölte még belőle a csüggedés.
Dühös vagyok.
Miként Illyés írja, azt várná az ember, hogy anyanyelvét sértetlenül és egészségesen adják át neki az előző generációk, és azok, akiknek hivatása a nyelv egészségét ápolni. De a "hivatásosok" (megélhetési kommunikátorok) zöme, legnagyobb hatású dandárja végképp nem érez ilyesfajta kötelességtudatot, sőt, lelketlenül elkótyavetyéli a rábízott portékát.
Nem arra gondolok, hogy elveszítjük az -ikes igéket, hogy idegen szavak jelennek meg; a nyelv fejlődik, elfogadom (ld. Modern Talking, Nádasdy Ádámtól). Kibékültem én már a tájnyelvvel is, a tolvajnyelvvel, a diákszlenggel, a bikicsunájjal, vuvuzelával és lollal meg ikszdével. Belefér, sőt, természetes.
Az bőszít fel, hogy a "hivatásosok" között senkinek nincs igénye arra, hogy a nyelvet, akár egy érett és kívánatos gyümölcsöt, egészséges állapotban nyújtsa át nekem. Ahová nézek, csak a férgesét kínálják. Nem tudok mást fogyasztani; csak hosszas válogatás után találok egy-két emészthetőt, hibátlant. És folyamatosan küszködnöm kell, hogy az elszenvedett gyomorrontásból kikúráljam magam.
Átfutok egy cikket, meghallgatok egy riportot, csak úgy záporoznak az összevisszaságok.
(És a nyelv gondolkodásunkkal is szoros összefüggésben van - a szabatos kifejezésmód árnyalt gondolkodással rokon, az igénytelen pedig önmagához illővel társul.)
Ha szeretnék világosan gondolkodni, szépen beszélni, állandó erőfeszítésembe kerül e képességhez akár csak közel kerülni is. Ha nem taposok, villámgyorsan lesüllyedek. Egy olyan közegre vágytam volna, ahol kényelmesen lebeghetek, ahol elkényeztetnek, ahol van minőség-ellenőrzés.

Nézzétek az alábbi példákat:
Az étterem csíkos tokányt kínál; keresem a csíkokat, de nincsenek.
Foghagymát árulnak a piacon. Rémülten a fogamhoz kapok, mintha belőlem téptek volna ki egy darabot.

Ezek csak viccek. Béna írásmód, de értem (kikövetkeztetem), miről van szó.

De ha már újat kell húznom, vagy ujjat kell húznom, esetleg megetetnek vagy megétetnek, ne adj' Isten: jó sokban vagy jó sokkban lesz részem...
Nem kell magyaráznom, miért lenne fontos, hogy kicsit pontosabban kommunikáljunk, és persze: gondolkodjunk.

Egyébként meg teszek rá, hogy akinek nincs igénye, az mit használ a nyelvből és hogyan.
De mivel én elszenvedem mások igénytelenségének fertőző hatását (romboltatik az én szegény, gyenge nyelvérzékem is), jogosnak érzem a felháborodásomat.

Képzeld el, hogy zenész vagy, mondjuk, hegedűművész, és valakik folyton elhangolják a hangszeredet. Húzol egyet a vonóval, még szépen szól, de a darab végére már teljesen fals, és állandóan erőlködnöd kell, hogy legalább úgy-ahogy megmaradjon élvezhetőnek.

Na, valami ilyesmit érzek én gyakran, ezért ráz ki a hideg.