elmúlt a fájdalom
és bársonyos, zöld pázsiton sétáltam
nem túl távol büszke, délceg hegyek kéklettek
langyos szellő sodort felém madárcsicsergést és ibolyaillatot
a táj hívogató volt és barátságos
megkönnyebbülés és határtalan derű töltött el
tudtam, hol vagyok.
Isten jelenlétét éreztem mindenütt
elindultam a néma gerinc felé
fáradtság nélkül kaptattam az emelkedőn
tudtam, bár száz évig is magányosan vándorolhatok
végül meglelem, akit keresek
mit számít az idő, ami itt már nem múlik soha, csakis telik
minden perccel egyre ismeretlenebbé fakuló fogalom
ŐT akartam elsőként megtalálni,
és aztán majd sorra a többieket
egyetlen dologban feltétlen biztos lehetsz, ha majd te is átkelsz a nagy vízen
sosem hagy el, örökké hű társad lesz a remény
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése