Már-már a közéleti csatározásokat idézi, ahogy egyes kifejezések leghelyesebb írásmódjáról vitatkoznak az anyanyelv bősz őrei.
(Néha profi vagy amatőr nyelvészek is ringbe szállnak.)
Álljon itt példaként az optimális melléknév (tekintsünk el a csodálatos latin nyelv ragozási szabályaiból következő egyéb szóalakoktól).
A latin bonus (jó) középfoka a melior (jobb), felsőfoka az optimus (legjobb).
A magyar anyanyelvűek zöme veszi az alakilag alapfokú (fokjelzés nélkül álló) optimális melléknevet, és mint bármely egyéb hasonszőrű társát, elkezdi fokozni:
optimálisabb, legoptimálisabb.
Hohó!, kiált fel a nyelvtannáci. Az optimális már felsőfok, így a középfokú alak jelentése merő sületlenség (legjobbabb, még inkább legjobb), a felsőfokúról nem is szólva (leglegjobbabb, minden legjobbak legjobbika), hiszen ez a logikus gondolkodás megcsúfolása.
Hohó!, kiált fel az ellen-nyelvtannáci (aki maga is anyanyelvcsősz, de az előzővel ellentétes véleményen van, és vitázási hajlandósága nem csekélyebb, mint ellenlábasáé), létezik a túlzófok fogalma, amely a felsőfokú alakhoz képest is megenged továbblépést, tehát a legoptimálisabb igenis elfogadható változat.
Míg a két nyelvőr lélegzetvisszafojtva egymást vérgőzös tekintettel méregeti, csendben szeretnék tenni egy javaslatot:
a túlzófok magyar nyelvben szokásos leges-előtagját használjuk a jövőben az optimális felsőfokú jelentésű melléknévhez biggyesztve.
A mai naptól tehát mindkét tábort kielégítő módon használtassék a vitatott változat így:
legesoptimális (esetleg legesoptimálisabb).
Bevallom, ezekkel a szóalakokkal én még nem találkoztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése