back from barcelona

visszajöttem végül.
nem könnyű kivándorolni. nekem nem sikerült.

a ramblától nyugatra laktunk, két perc sétányira a Sant Josep piactól. A piacon - amely amúgy teljesen közönséges - a mi viszonyainkhoz szokott szem mesebeli terüljasztalkámnál érezheti magát. Na, nem a bőséges kínálat miatt, hanem azért, mert itt - az almát és citromot leszámítva - szinte minden más, mint ami nálunk kapható. Csupa ismeretlenség és újdonság, vagy olyasmi, amihez mi nem jutunk hozzá frissen, hisz odahaza nem terem.

A piac volt az egyik állandó színfolt, a rambla a másik, a metróhálózat a harmadik, kedvenc pakisztáni éttermünk, a Placa Reial délkeleti sarkától induló kis utcácskában megbúvó - szerintem valójában pénzmosással foglalkozó - kifőzde a negyedik.

A piacon hájas süteményt és gyümölcslét fogyasztottunk - "kettőt kettőért!" akcióban - ez utóbbi frissen facsart üdítő, szívószállal adják, többnyire két külön gyümölcs keveréke. Nekem a mangó+ananász, mangó+maracuya, ananász+kókusz jött be leginkább. Fagyit nem ettünk, egy gombóc 2.75 euró, igaz, a négygombócos csak 5.90.

Hideg volt ilyen drága fagyihoz.

Első nap lementünk a kikötőbe, a Mirador del Colóm előtt elsétáltunk, megnéztük a kikötői vámházat, és a parton kelet felé andalogva az óvárosban is bolyongtunk egy kicsit. Aztán - tekintve, hogy milyen széppé fejlődött az idő - elzarándokoltunk a Güell-parkhoz, megnézni, mit alkotott a jó öreg zseniális Gaudí bácsi Eusebio Güell tata megbízásából. A Gaudí-ház sem érdektelen, de az egész park, a történetével, formáival, biomorf stílusával szó szerint lenyűgöző, többször is vissza kell ide térni (valójában minden Barcelona-túrát ezzel kéne kezdeni). Az oszlopcsarnokok, a (mezozoikum sárkánygyíkjait idéző) kövületszerű hidak és támfalak, a szabályosan, egyszersmind rendszertelenül kitüremkedő sziklácskák, a csipkézett, simítatlan vakolat mind olyan élővé, természetes formájúva varázsolja a köveket, hogy folyton egy megelevenedésre kész Grimm-mesében érezhettem magam.

Bár a metróval egész közel lehet jutni, aki nem Vallcarca, hanem Lesseps felől közeledik (a főbejárat irányában), számítson kimerítő kaptatóra. A nyápicok kedvéért (én is közéjük tartozom, a sápatagok törzsébe, a kocsonyáncok rendjébe) van mozgólépcső a legkeményebb szakaszon. Mi ugyan Vallcarca állomáson szálltunk le, de ebédidő lévén egy tapas-bárt céloztunk meg, ami három háztömbbel és egy parkkal odébb volt. Miután a közeli téren leültünk egy kicsit - és elborzadtunk, hogy egy olyan híres városban, mint Barcelona, hogy lehet patkánytetem egy játszótéren -, felkerekedtünk, hogy elbaktassunk a kiszemelt étterembe. Én paellára (pallya) vágytam, a többiek másra, de amikor odaértünk, nem volt szabad asztal (egyébként a hely drága is volt). A közeli, nemrég nyílt pizzeriában kárpótoltuk magunkat: all you can eat and drink, 6 euró koponyánként.

A Güell-parkban ezernyien voltak, az idő is kényeztetett bennünket, barnító napsütésben, mégis hűs szellőben szundítottam egyet a hullámzó szélű tetőteraszon a piactér fölött. Imitt-amott egy-egy magyar szó is hallatszott, keleti turistacsoportok, osztálykiránduló britek, németül hangoskodó kisgyerekes családok tébláboltak mindenfelé, mi élveztük a tavaszi napot, és csodáltuk azt a fantasztikus kreativitást, amellyel Gaudí a szabálytalant rendszerré, a szemetet (törmelék csempét) értékké (művészi mozaikburkolattá) változtatta. (ez megint olyasmi, ami önmagában is legitimál minden Barcelona-utat: a mester szellemét szívhatja magába, kéznyomát láthatja lépten-nyomon, aki ide tér, a városnak szinte a levegője is egy - kifejező képzavarral - élő múzeum, amelyben temérdek, kimeríthetetlen inspirációt talál az erre fogékony.

A híres sárkánygyík a kert bejáratánál csorgatja a nyálát, a szájából kifolyó víz továbbítására a háromszintes szökőkútrendszer egyes szintjei között közlekedőedényeket alakítottak ki. A felsőbb szinten a lefolyó víz egy medencébe gyűlik, amelynek vízszintje mellmagasságban van, a medence mellett gyalogút, és ez alatt vezet át egy cső az alsóbb szint felső medencéjébe (ez látszólag ugyancsak mellmagasságban van a gyalogút mellett, de szintje egy szemernyit alacsonyabban van a lejtésnek megfelelő oldalon), és a víz innen tovább folyik lefelé.

Időközben annyira meleg lett, hogy kifelé menet fagyizni támadt kedvem, bár a gombóconkénti 5 eurót soknak éreztem. Nem lepődtem meg túlságosan, hogy a fagylaltnak és a szuveníreknek a lépésben mért távolsággal fordított arányban változott az ára, ahogy a legendás parktól egyre messzebb kerültünk.

Ki akar ma már filmes fényképezőgépet? A digitális kamerák világában az ember annyit kattintgathat, amennyit csak akar, a beállításokkal nem kell vesződni takarékosságra hivatkozva, és nem mulasztom el a pillanatot, amikor a kakaduk csipkelődése olyan durva, vérre menő veszekedéssé fajul, amely pirulásra késztetné a mexikói szappanoperák legparázsabb családi perpatvarait szerző forgatókönyvíróit is. Sikerült a park közelében fészkelő színes szárnyasok legrosszabb napjaiba bepillantanunk, s bár madárul nem értünk, kétség sem maradt, hogy az emberek világában ennyi tettlegesség karhatalmat és büntetőtörvénykönyvet vonna maga után. Higgyétek el, az ember nem is agresszív faj.

A délután a Varázslatos Szökőkút messze földön híres előadásának időpontjához igazodott. Már az interneten felderítettem, hogy este hétkor kezdődnek az előadások, az Espanyol megállóig mentünk metróval, ahol a hajdani bikaviadalok színhelyeként működő Arena állt, amelynek felújítása hat év alatt zajlott le, és amelyet egy omladozó emlékműből impozáns plázává változtattak. A tetőteraszon körben éttermek kaptak helyet, odabent üzletek és mozik tucatjai, és - ami egy városnézésre specializálódott turista számára a legfontosabb intézmények egyike (ezt most be kell vallanom férfiasan, kár is lenne tagadni) - vécé.
A téren végigsétálva időben érkeztünk a szökőkúthoz, helyet is foglaltunk a számos helyen, még a ramblán is megtalálható mozgatható köztéri padok egyikén, ám a turistahorda létszáma hiába növekedett folyamatosan, a produkció csak nem kezdődött, míg egy helyben árusító vendéglőstől meg nem tudtuk, hogy még a téli műsorrend érvényes, amely szerint vasárnap nincs attrakció. Cseppet elszontyolodva és áthűlve tértünk vissza a Liceu megállóhoz.

Az érkezés napján mindig dukál a megmerítkezés a helyi gasztronómiában. Én ezt egy paella-vacsora formájában képzeltem el, sangriával, kiváltképp, hogy már erősen sötétedett. Némi talpalás után sikerült abba az utcába bevergődnünk, ahol emlékeim szerint még Vaclavval tettünk hitet a spanyol vörösborok és tengeri herkentyűk mellett, bár az akkori étteremre már homályosan sem emlékeztem.

Jobb híján a Taller de Tapas előtt foglaltunk helyet (előtte megpróbáltuk a Santa Maria templomot megtekinteni, de gitárkoncertre készültek, ezért a templomszolga határozottan kitessékelt a főhajóból, ahol már csak néhányan ájtatoskodtak csendben), az egyre hűvösebbé váló estében - bár még mindig közel húsz fok volt - sürgősen meleg ételt akartunk vételezni. (Luis, kínai származású, szívélyes házigazdánk beszélt rá bennünket arra, hogy a kabátot hagyjuk odahaza: Meleg lesz, érvelt, és tényleg az volt, míg sütött a nap, csak arra nem számított sem ő, sem mi, hogy sokáig nem megyünk haza).
A Tapas-bár a sangriát gyorsan kihozta, de az ételeket frissen készítették, és bár a paella finom volt, amire előkerült a pincér (ugyanez érvényes a fizetésre is), a türelmetlenségtől kinőttük a nadrágunkat. A fizetésnél egyébként már annyira mérgesek voltunk amiatt, hogy sokadik intésünkre sem jön oda, hogy egyszerűen szedelőzködni kezdtünk, amire persze sovány malacvágtában odaügetett hozzánk, és orrom alá tolta a számlát. Úgy látszik, az angolos távozásra utaló magatartás (nemzetközi egyezmény szerint vajon?) még a spanyolokat is cselekvésre készteti.

Bevallom, évek óta nem aludtam olyan jól, mint azon az éjszakán. Eldőltem, mint egy homokzsák, és reggel 10 körül keltem csak, egy kevés kávé és sütemény vigasztaló társasága indította a napot, majd útra keltünk, hogy kihasználjuk még a maradék jó időt.

(folytatjuk)