nem csak az emlékekben, de Fantáziában is.
Autózok, suhanok pillanatnyilag funkcionálisan süketnéma társaimmal át a zöldespiroson. (barna??).
Zajban létezünk, hörögnek a motorok, nyögnek a lengéscsillapítók, mi pedig hangszigetelt fülkékben tátogunk. Ki mobilra, ki rádióra, CD-re. Ki csak bambul előrefelé.
Mellettem egy Yaris. Szép kocsi, ilyet akartam venni valamikor. Sötétített üvegén belül egzisztenciálisan frissen fényezett, arcbőrben megviselt negyvenes nő. Minden ujján két gyűrű, súlyosak. Elegánsan öltözött. Nem tátog, feszülten mered előre, alatta kisimítja a hepehupákat a futómű. Gyorsabb, mint én, pedig száguldozó típus vagyok.
Egy életet képzelek el hozzá (mit egyet, hármat, négyet, de csak egyet fejtek fel hosszabban), amelyben csonka család várja otthon vacsorára, egy fiú meg egy lány; klisésen lelécelt felsővezető férj, klisésen kistafírozott kisdiák gyerekek, klisésen bepasizás kétségbeesetten az ifjúság hervadni látszásakor, és a többi közhely, de a kép hamis, nem görögnek tovább a gondolatkavicsok, a tekintetben nincs riadtság, sem alázat, sem dac, csak hidegség, valami könyörtelen fémes villanás, jesszusom, döbbenek rá, ez egy sorozatgyilkos, véletlenszerűen választ magának áldozatot, a külvárosban hazafelé tartó éjszakás nővérek, hómlesszek, későig értekezleten csücsülő pedagógusok, korán munkába igyekvő szemetesek az áldozatai, nem véresen gyilkol, csak méreggel, tallium-aeroszollal és éterrel dolgozik, a kábán botorkálók azt sem tudják, mi bajuk, lassan öli meg őket a szer, változatos, természetesnek látszó tüneteket okozva, olyanokat is, akik cseppet sem szolgáltak rá a halálra, nem jobban, mint bárki más.
A nő kisorol mögülem, én balra kanyarodom, a rendőrség épülete előtt kedvem volna lefékezni, de mire a gondolat eljut az agyamig, a Yarist elnyeli a szürkületben hullámzó autóforgatag.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése