tegnap a munkahelyemen az üzemi konyhán - a nevét jólneveltségből és kifogástalan modoromnak köszönhetően most nem fedem fel - rámsóztak valami rettenetesen büdöset.
Persze most felmerülhet, hogy miért nem szúrtam ki azonnal, magamra vessek.
Na figyelj, mesélek az üzemi konyhák furfangjairól.
Azzal nem untatlak, hogy mi a husi evolúciója a konyhán, ezt mindenki tudja: natúr szeletként kezdi, majd lesz belőle párizsi szelet, rántott hús, brassói aprópecsenye, hortobágyi palacsinta, végül vagdalt. Egy sikeresebb szezonban hat fejlődési fázist is kibír a ranglétrán lefelé araszolva.
Ez persze csak városi legenda, ahogy azt majd néhányan beírják, amely szájról-szájra terjed!
Teljesen egyetértek - az én számra olyanéról terjedt, aki maga is gyakorolta a húsátváltoztatást.
Mivel ennyire képzett vagyok menzatechnikából, nem lepett meg, hogy az első falat tengeri halam - amelyen olvasztott sajtköntös alatt magát frissnek hazudó brokkoli fityegett - nyálkás volt. Pontosabban nem is nyálkás, nem nyersen nyálkás, és igazából a melegtől csak egyszerűen párásnak is vélhettem volna, de ez pont az az íz- és szagkombó volt, amely a parizert vagy egyéb felvágottra emlékeztető tárgyat lengi körül, amikor azokon már kézzelfoghatóan tapintható a ragacs. Ha még nem tapasztaltad, szerencsés vagy; a kísérletező kedvű olvasóimat megnyugtatom, hogy előállításához nem kell sok idő.
Én humanista! Én naiv! Én jóhiszemű!
Azt hívén, csak balszerencse folytán büdösült ehetetlenre a torkomon az imént leerőszakolt falat, a maradék iránt meg nem érdemelt bizalmat táplálva, nagy lendülettel újabb darab halat emeltem a villámra, és egyensúlyoztam nyitott szám felé, amely egyébként egy rettentően mohó tápcsatorna szebbik végén esengett újabb üzemanyagért.
Orrom, amely az utóbbi időben különben el van dugulva, most megmentett. Vagy megesett rajtam a szíve - micsoda érdekes kép -, vagy az inger volt rendkívüli, mely még ezt a nyugdíjas temperamentumú szervet is megugrasztotta, a lényeg, hogy olyan ammóniaszag csapott meg, amelytől mindjárt össze kényszerültem csapni az állkapcsomat, még mielőtt a mérget tovább adagolhattam volna jobb sorsra érdemes testembe.
Gyanakodva szaglásztam végig falatról falatra a halat - természetesen csak miután lefejtettem már róla minden álcázó elemet, brokkolit és sajtköpenyt - és kétségbeesésem egyre csak nőtt.
Sehol egy ehető rész!
Anniyt még érdemes tudni rólam, hogy a penészt és romlott ételt csukott szemmel is kiszúrom ezer méterről, akár kanyarban és sötétben is, még akkor is, ha Madonnát bömböltet a szomszéd a fülembe. Genetikusan programozott, humán romlottétel-detektorként szereztem hírnevet, általában egy nappal előbb megmondom, mikor lesz rossz az ennivaló, még mielőtt másokban a legapróbb gyanú felmerül.
Gondolhatod, mennyi kétség maradt bennem ilyen előélettel.
Feláll, tálca kivisz, pénztárnál megáll.
- A hal romlott. - közlöm kimérten, ellentmondást nem várva.
- Köszönöm - mondja a kasszásnő, kicsit zavarban. - Majd szólok a pultban.
Dialógusunkat itt be is rekesztette.
Ma állok a pultnál, ahol kiadják az ételt.
A kiszolgáló lány - aki egyébként mind közül a legkedvesebb - kiszól:
- Megkérdeztem neked a halat. Nem romlott volt, hanem olyan furcsa szagú sajtot raktak rá, olyan lábszagsajtot, attól volt szokatlan.
Hát, nem akartam leállni vitatkozni vele. Én, a sajtbuzi, aki a lábszagsajtot nagykanállal eszem, az összes sajtpenésszel tegező viszonyban vagyok, aki a Roquefort-okat származási helyük alapján, úgymond a tájszólásukról azonosítom (a sajtillat Higgins professzora), én ne ismernék fel egy ilyen szokványos megoldást?!
Nem ragozom tovább.
A halügy újabb feketepont a mi üzemi konyhánk bűnlajstromán.
Csak szegény hekket sajnálom. Ha időben bekerül a "főtt étel"-táplálékláncba, és nem hagyják, hogy a termodinamika második főtétele rajta hagyja a lábnyomát, méltóbb helyre kerülhetett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése