click to download hardware

In the not too distant future, not only the software but the hardware may be downloaded from the internet.
Certainly, special devices will be needed for that, and not all hardware download will be possible.

But as our views about matter and information converge (I mean, modern philosophy considers everything basically energy plus information and we gradually distinguish them less and less), we understand that information determines how things look like and behave, hence if we have unlimited acess to elements, and we are able to scan an object at the atomic level, we can theoretically place components in the correct position to replicate the original object.

We will need a special "printer" or nanoreplicator, which can bee fed by not colour ink components but "element-ink" cartridges, compunds can be assembled from those finy-tiny corpuscules at a much finer resolution than is available in contemporary bubblejet printers and all parts can be put together as if a Lego object was built.

Theoretically this is not pure science fiction.
Richard Feynman, the Nobel laureate physicist said over 50 years ago that such atomic scale assemblers would be possible in the future and Don Eigler, IBM Fellow has already demonstrated that technology can intentionally place atoms to their predefined places.
Therefore, if one structure can be built (the original object representing that), transferring the 3D scanned information to the nanoreplicator will help duplicate an object.

Now it seems fancy, funny fantasy. In a couple of decades our grandchildren will download mugs, T-shirts, glasses, mobile phones, guitars, chairs etc. on a daily basis.

They enter cyberspace, fly to the mall-store-space they want, and if they want to buy some gadget, easily grab them to the floating "Download" basket, get charged and... the thing plumps in their real-world hands.

Egy csésze tea

- A pokol nem más, mint az életben elrontott dolgok újraélése - mondta Hszien-po. Töltött egy csésze teát, leült, lassan, óvatosan, nehogy kilöttyintse (mert ügyetlenségében a peremig csurgatta az italt), hangosan szuszogva ereszkedett a székre, ő maga hajolt a szinte mozdulatlanul tartott finom porcelán fölé, farkasszemet nézve az ablak tükörképével, ami a jázminillatú nedű felszínén reszketett.
- A hibák újraélése, ismételt megszenvedése - nyilatkozta hangosan, orrával alig pár centi távolságra a gőzölgő létől; a felfelé kígyózó teaködből előadott tanítás egyszerre volt misztikus és komikus, de a tanítványok lehunyt szemmel figyeltek, átszellemülten hallgatták a bölcsességeket. Hszien-po ajkai veszélyes hőmérsékletet gyanítottak, tétovázva, szorosan egymáshoz simulva közeledtek a teához, az utolsó pillanatban egészen apró rést nyitottak, pici lyukacskát, és a mester ekkor olyan irdatlan hangosat szürcsintett, hogy az első sorban ülő idősebb növendékek szemöldöke rémülten összerándult.
- Végestelen-végig, amíg csak nem változtatunk rajta. Száz évig kínlódunk, majd újjászületéskor ismét megkapjuk a megoldatlan feladatokat. És ezekben a további életekben is gyűjthetjük a baklövéseket.
Hszien-po az ital tetejét lehelgette. Halkabban próbált szürcsölni, mint az imént, és ahogy fogyott a tea, úgy javult a fújogatás hatásfoka, és gyorsult az ivás. A mohóság nem kifizetődő, emlékeztette magát Hszien-po, de ehhez már túl késő volt: a gyomrában erős, jól fejlett buborék képződött a hirtelen nyelt levegőből, felfelé levitált a nyelőcső irányába, nekifeszült a gyomorszájnak, birkózott egy darabig, majd győztesen robbanva utat tört a külvilág felé. A hangos böffenéstől - amely egy mangalicának is dicséretére vált volna - ezúttal a tanítványok nyakizma feszült meg ijedten.
- Kérdééés? - ásította a mester.
Egy nemrég avatott újonc jelentkezett félősen a hátsó sorban. Karját nem merte kinyújtani, bizonytalanul tartotta maga fölé, olyan félmozdulattal, amit még éppen észre lehet venni, de a behódolást is egyértelműen mutatja.
Hszien-po egy lusta tokamozdulattal a fiú felé biccentett. Az egészséges, feszes toka mintegy önálló beosztottként viselkedett, gazdája megbízását közvetítette, tekintélyesen lendülve jelölte ki a növendéket: engedélyezte, hogy szóljon.
- Hszien-po mester, és a mennyország? Mi a mennyország?
- Hármas jutalom - bökte oda a toka. - Egyrészt, nem kínlódsz azzal újra, amit megoldottál. Másrészt azt is újraéled két reinkarnáció között, amit sikeresen kezeltél, de ezeket örömmel, nem szenvedéssel. Végül pedig, még életedben megkapod a boldogság pillanataiként, ha valamit jól csinálsz. Ezeket a boldogság-buborékokat finom láncra fűzöd, és életről életre hurcolod magaddal mint egy olvasót.
A tanítványok némán elmélkedtek.
Hszien-po a csészét csendesen az asztalra helyezte, kényelmes ültében kibámult az apró ablakon. Egy ereszről lógó jégcsapot izzasztott az erőtlen tavaszi nap, ezer meg ezer gyenge fénysugárrá törve szét rajta.
Pont mint a lélek, gondolta Hszien-po, egy élet erős fonala átlép a túloldalra, ezer meg ezer részre oszlik a határon, minden töredék hordozza egy darabig az összes információt korábbi formájából, de aztán összeáll új elemekkel, új lét-szálakkal, tanul és alakul, tisztul és szennyeződik, végtelen körtáncát járja örök kölcsönhatásban az anyagi világgal.
Elrévedt, egy gyerekkori emlék ötlött az eszébe:

Tűzarany sárkány
Feszül a kéknek vállán:
Olvad a jégcsap

Egy veréb röppent az ereszre. Hszien-po összerezzent, és elmosolyodott.

ha meghalt, akit szerettem,

vigasztalnak azok a percek, amikor jó volt az együtt töltött idő, és kesergek a veszekedések és piszkálódások miatt.
jobban oda kellett volna figyelnem, de már késő.

Most épp Levi beszélt az életben a veszteségekről, szomorúság fakad az emberben ilyen témák hallatán, inkább elmenekülnék, semhogy gondolkodjam róla.
Persze igaza van, bizonyos témákkal elkerülhetetlenül szembesülünk.

És ha elveszítesz valakit, halál, elválás, szakítás révén vagy csak elsodor mellőle az élet (felszálltál a buszára, vitt magával, mint egy csomagot vagy utast, aztán le kellett szállnod valamiért), tényleg vigasztalhat, hogy volt együtt pár jó percetek, napotok.

Erre fogok törekedni ezentúl.

A boldogság úgyis csak ideiglenes, villanásszerű állapot. Jól meg kell jegyezni, bevésni az ember agyába, hogy az egyhangú vagy boldogtalan pillanatokban (napokban, hetekben, években) majd elő tudjuk venni, mint egy színes képet réges-régi albumokból, és nosztalgiázva szürcsöljünk belőle.

Az fel fog tölteni, ebben reménykedem.

csak egyetlen kérdés van

az életben: a halál;

és csak egyetlen igazság: a szeretet.

minden más: derivatíva.

miért blogolok

Hétvégén annyit ittam, hogy megértettem a macskajajt.
akkor nem volt olyan rossz, de másnap...!

Az muris érzés volt, hogy belülről láttam magamat, akit egyúttal kívülről is észleltem, de nem önmagamként.
Mintha egy rajzfilmfigurában lennék, akit mások irányítanak, pontosabban előre megrajzolták, hogy mozogjon, merre menjen, milyen grimaszokat vágjon, és én megpróbálom irányítani, de semmi sem természetes, mindenért erőlködni kell.
Tisztára olyan volt, mint a John Malkovich-menet. (amin egyébként nagyon jól szórakoztam, bírom John Cusacket, Malkovich meg nem is kérdés). Benne vagy, kicsit te irányítod, kicsit ő téged.

Nekem azért jó blogolni - noha senki nem olvassa - mert már annyira megkopott a memóriám (szerintem egyébként nem, csak túlterhelem információval), hogy mindig elenyésznek a legjobb ötleteim.
Egy részüket legalább ide hullatom, és ezen a digitális izén, latrinán később még fellelhetők maradnak.
Igaz, hogy erjednek közben, pont mint az excrementum, ráröpül a légy, falatokat tör le a sarkából, ízlelgeti, a baktériumok tanyát vernek benne, az eső feloldja, a nap szikkasztja, nyamm-nyamm, mondja a zöld szemű légy, bzz-bzz.
Nekem azért jó blogolni, mert naplót is akartam írni, de sose jutok oda, vagy ha mégis, nem fog a toll, vagy ha mégis, épp semmi sem jut az eszembe.
Nekem azért jó blogolni, mert mindenkinek, aki ír - legalábbis az egyszerű halandóknak -, szüksége van ujjgyakorlatra, stílusgyakorlatra, gépelési gyakorlatra, akármilyen gyakorlatra, hogy kiböfögjön magából egy csomó vacakot, hátha a vacak távoztával majd megszületik valami kevésbé használhatatlan is.
Nekem azért jó blogolni, mert közben elszórakoztatom magam az első - disznó és gonosz - változattal, hogy aztán eszembe jusson: ami a netre kerül, ott is ragad, és kicenzúrázom a mókás dolgokat.
Nekem azért jó blogolni, mert így meglehet az az illúzióm, hogy csináltam valamit.
Még ha ez a valami a semmi is.
Nekem azért is jó blogolni, mert mások is blogolnak, és ha valaki, aki azt hiszi, többet ér nálam, az orrom alá dörgöli, hogy neki milyen fasza blogja van, vissza tudok vágni, hogy nincs egyedül. (Ez olyan, mint egy kibernetikus behúzás a gyomrába, baaaaammm!)
Nekem azért is jó blogolni, mert van néhány Q jó ötletem, és nem érdekel, hogy az egész univerzumban csak szerintem QQQ jó, mások szerint hülyeség, én akkor is ide leírom, leszögezem, lehorgonyzom, hogy ha mások majd néhány évtized múltával ugyancsak rájönnek az én zseniális ötletemre, és milliókat keresnek az akkor már (mert megérik rá a világ) mindenki által Q jónak tartott ideával, akkor a bíróságon lobogtathassam ezt a blogot, hogy idessetek, én már ekkor meg akkor..., és az igazságszolgáltatás majd jól megítéli nekem a stekszet, és öreg napjaimra szemérmetlenül jómódú leszek.
Nekem azért is jó blogolni, mert végre van kivel beszélgetnem, itt van nekem ez a szép tiszta, fehér lap, ráadásul megkíméli a fákat is, karbonemissziós költsége csekély, és erre a szép tiszta, fehér lapra csurgathatom ki - no persze csak virtuálisan és kibernetikusan - a tintát, olyan ez, mint egy elektronikus harakiri, felmetszem a hasamat, kibuggyan a mondanivaló, ami ott nyomott belülről, mert megemésztettem valamit, amit magamba szívtam, de a mondanivaló mellett kibuggyan még a sáros körítés is, amit igen nehéz különválasztani a jótól, így a cifra rendben sorakozó, különböző értékű sorminta-elemek egy-egy harakiri-műalkotásként beterítik a blogot. Ez a harakirifajta, ez a villanyos változat, ellentétben az igazi, biologikussal, akárhányszor ismételhető.
Nekem azért is jó blogolni, mert ha nem lenne jó, akkor helyette innék, pedig ilyenkor nem kívánom az alkoholt és a drogot. Ez azért jelent valamit.
Nekem azért is jó blogolni, mert lehetőségem van két kedvenc testgyakorlatom végzésére, amelyek fontossági sorrendben: a kötekedés és a csapongás.
Nekem azért jó blogolni, mert grafomán vagyok. Nézd csak e bejegyzés hosszát.
Nekem azért jó blogolni, mert ...

szerintem a végtelenségig folytathatnám a sort. Tekintettel leszek a véletlenül idetévedt látogatóra, és most nem teszem.
Ez a szószátyárság olyan mint egy szellemi onanizálás, senki mást nem szórakoztat, csak a szerzőt, az olvasónak inkább kínos, de lássátok be, kedves cimborák, a blog műfaja éppen olyan, mint az önkielégítés: magunkért csináljuk, hogy magunknak okozzunk örömöt. Aki kukkolja, annak lehet izgató (szellemileg, naná!), undorító, fárasztó, inspirálhatja, tanulhat belőle, beszállhat a buliba (kommentek), de a szerző minderre fütyül. Naná, hogy van, aki exhibicionista, és mások figyelméért küzd.
(kajánul kuncogok).
Meg van, aki a blogban nem ezt a lehetőséget látja. Én ma ilyen hangulatban vagyok, bocs.
ami a netre kerül, ott is ragad.

DISCO is not Mozart is not Gershwin

A művészet befogadását az ember az egyszerűvel, hétköznapival kezdi.
Ami könnyen emészthető.

Fiatal korunkban: szeretnénk eligazodni a műveken. Élvezni akarjuk.
Később: az egyszerű triviálissá válik, nem találunk már benne újat, érdekeset. Belecsömörlünk.

Öregszünk, létkérdések foglalkoztatnak, bonyolultabbnak észleljük a világot, kétségeink támadnak.
Ezekre keresünk válaszokat. Látni akarjuk, hogy mások is elmélkednek rajtuk.
Kreatív megfogalmazásuk lenyűgöző élményére vágyunk.
Az igényes, kifinomult mozzanatokra, amelyek visszatükrözik gondolataink bonyolultságát, de felcsillantják a kaotikus felszín alatt a struktúrát is.

Kezdetben: népmesét olvasunk.
Majd: indiános könyveket, Rejtőt, Christie-t.
És csak később: Dosztojevszkijt, Vonnegutot, Jelineket.

---

Egy vers nekem: talán dagályos; nyilvánvalóról ír, elkoptatott frázisokkal.
Egy tizenöt évesnek: a saját problémáit fogalmazhatja meg, olyan szavakkal, melyekre rezonál a lelke, és gyönyörűnek találja ugyanazt.

---

Alkotó, mű, befogadó - a művészet szentháromsága.

trip

G.-t már a szavaival meztelenre vetkőztette, a pillantásától leolvadt, lemállott a húsa, mint kánikulában a pálcikáról a jégkrém, a teste, minden pajzsa, páncélja, amit az évek során önvédelemből magára fejlesztett, elillant.
Ott állt lehunyt szemmel, pucéran, csak a lelke.
Felkínálkozott neki.
Félelem és kétségek nélkül.

Te vagy az egyetlen - suttogta G. -, akinek mindenestül adtam magam, nem maradt bennem hátsó gondolat.

Tiszták voltak, hófehérek, és az univerzumban senki sem volt kettőjükön kívül.
A. szavai betöltötték a világűrt, és G. agyát elárasztották a hormonok.

A. hozzá sem ért, csak becézte;
csak értette G. gondolatait;
csak figyelt rá...

Tudtad - suttogta G. -, hogy létezik olyan: mentális orgazmus? Olyan, mint a lökéshullámok, de nem kell hozzá testi kontaktus, érintés. Nem kell erogén zóna. Sem síkosító.

Sokáig tartó izgalommal jár. Fizikai orgazmus is követheti. Kielégülés után rögtön ismételhető.
Utána nem vágysz pihenni, hanem azonnal újabb megtapasztalására törekszel.

A tudomány a jelenséget még nem fejtette meg.
Csak a költészet.