Tomi nem szép

Tomi nem csúnya.
Tomi semmilyen.

az irodában néha ismerősök köszönés nélkül mennek el mellette.
Tomi ilyenkor levegőnek, színtelen-szagtalan, láthatatlan közegnek érzi magát.

Tomi nem okos.
Tomi nem buta.
Tomi semmilyen.

Tomi elvégzi a munkáját, de mindig aggódik, jól végzi-e.
A főnöke nem dicséri, de nem is szidja.
Ha Tomi szabadságra megy, a vállalat észre se veszi, meg se nyekken.
Ha Tomi nem jönne be, meghalna, felmondana, nyugdíjba vonulna, elrabolnák terroristák - mindezt a vállalat észre se venné, meg se nyekkenne.
Tomi semmilyen.

Tomi nem motivált.
Tomi nem ambicionált.
Tomi nem dühös és nem is lelkes.
Tomi semmilyen.

Tomi ember, nem gép.
Nem kerti törpe.
Nem guppi.
Nem avatár a neten.
Ember - mégis semmilyen.

Sokat gondolkodom, hogy lehet ilyen Tomi.
Azt hiszem, Tomi azért ilyen, mert elkerüli a szerelem.
Pedig életében már egyszer, egyetlenegyszer, mondta neki egy lány, hogy Tomi, olyan szép arcod van.
De az a lány matt részeg volt.

A baj nem az, hogy Tomi nem szép.
A baj nem az, hogy Tomi semmilyen.

Mert a szerelem megtalálja a szép és a csúnya és a se nem szép, se nem csúnya embereket is.
A szerelem pillangó, parányi kis helikopter, amely bármit szívesen beporoz, ha hagyja magát.
Leszállópályát keres, és bőkezűen ontja a szív-virág nektárcseppjeit.

De Tomi nem kínál leszállópályát. Tomi nem kínál beporzandó bibét. Tomi bezárkózik, és vadul hajtogatja magában, hogy nem szeretetreméltó. Hogy ő semmilyen. Ezt programozza be magának, és minden erejével küszködik, hogy e tételt igazolja.

Pedig a láthatatlan kis pillangó lankadatlanul ott köröz fölötte, soha fel nem adva a reményt, hogy Tomi rést nyit magán, és akkor végre bespriccelheti a keserű-édes permettel.

És onnantól Tomi már nem lenne semilyen. Valaki lenne, egyedi lenne, szép lenne, elbűvölő lenne, fontos lenne.

Drukkoljunk együtt Tominak!

poligám faj

namármost, ezért a bejegyzésért meg fognak gyűlölni az olvasók (léteznek egyáltalán? vagy csak képzelem ezt is?), főleg a nőneműek. Még főlegebb a romantikus nőneműek.
De beszélni kell ilyen "kellemetlen", illúzióromboló témákról is.
(és itt most szándékosan nagyon leegyszerűsített tárgyalásba fogok, mert ez a téma amúgy feldolgozhatatlanul sokrétű, de én mégis el akarok mondani róla valamit. az a minimum, hogy az olvasók egy része hülyének és ostobának fog bélyegezni - :-P)

Tétel: /*Véleményem szerint*/ az emberi faj alapvetően poligám.
A hímek különösen, de talán a nőstények is valamelyest.

Jared Diamond több érdekes könyv szerzője, az egyikben (Miért élvezet a szex?) kitér erre a kérdéskörre is.
Az ő megállapítása az, hogy az emberi társadalmak egy kis részét poligámia, még kisebb részét poliandria, legnagyobb részét monogámia jellemzi. Az ember, más főemlősök és egyéb fajok különböző tulajdonságait és evolúciósan alakult "stratégiáit" taglalja, és biológus szemmel - egyébként nagyon érdekesen és logikusan - mutatja be, mit sugallnak a megfigyelések. (olvassátok el :-P)

Én azon a véleményen vagyok, hogy az emberi fajt biológiai programja a "promiszkuis" magatartásra sarkallja. A biológiai program az evolúció kevert stratégiás genetikai szerencsejátékából pottyan ki. A kultúrevolúció (amit önkényesen most az emberi kultúrák fejlődésére szűkítek), saját kevert stratégiás részcéljaival egy párhuzamos rulettbe is belekezdett, nem gének, hanem többnyire mémek útján manipulálva fajunkat (vagy érvényesítve setét céljait).
Ezzel a bonyolult mondattal azt szeretném sugallni, hogy valamennyire kultúrlények vagyunk, nem csak a biológiai program határozza meg viselkedésünket, hanem azon (illetve - végeredményben - magunkon) uralkodni is tudunk.
amit tehát a kultúrantropológusok látnak, az nem a biológiai jellemvonásunk, annak csak egy eltorzított, más célok által felülbírált vetülete.

Az emberi faj poligám természetének elég sok intuitív bizonyítéka van. Az emberek nem illemből - sőt, gyakran éppen annak megsértésével - bámulják meg ellenkező nemű fajtársaikat, valódi szexuális izgalmat érezve ilyenkor (ráadásul zömmel függetlenül attól, hogy tartós párkapcsolatban, avagy egyedül élnek-e). A férfimagazinok (és netes változataik), továbbá a szexuális jellegű szolgáltatások igen kelendőek.

Ha valaki még mindig tiltakoznék, emlékezetébe idézném a házasságtörések és ilyen okból történő válások igen magas arányát. Nyilván elhanyagolható lenne a félrelépés, és az ősi törvények szerint enyhe büntetést érdemelne a házasságtörés egy olyan faj esetében, amely nem (vagy csak észrevehetetlenül kis arányban) érez késztetést szexuálisan már "birtokba vett" párjának leváltására. Ha fajunk monogám lenne, mint a bukázó sas, csak egyszer járna násztáncot életében.
Nem látnánk magunk körül félrelépőket, házasságtörőket, keresztbe flörtölőket, swingereket. Nem kellett volna törvénybe vésni, hogy megkövezésre - halálra - ítélik a házasságtörő asszonyt, hiszen maga az eset szinte elő sem fordulhatott volna.
A monogám viselkedésnek azonban nyilvánvalóan kell(ett!) legyenek előnyei a társadalmak kialakulása és megszilárdulása idején, hiszen a közösségek jelentős részében ez a forma a követett példa, még akkor is, ha egyes vallási, szokásjogi előírások ettől eltérnek (közismert az iszlám hozzáállása a 4 lehetséges, ám kötelezően egyenlően jól tartott feleséggel. Ennek az "engedménynek" is megmagyarázható, és kulturális szempontból indokolható a léte, és nem a promiszkuis hajlamunk kiélését támogatja. sőt)

A monogámia kialakult tehát, de a biológiai késztetését a fajnak meg kellett zaboláznia. Ezért a feszültségért (amit sose sikerült teljesen kordában tartani: Jean, hol van az uraság?  a padláson. a szobalánnyal?...) cserébe bizonyára erős ellenszolgáltatást nyújtott - többek között - a stabil család, ezt a mintát a mémek megszilárdították, és jó sokáig fenn is maradt.
A társadalom, a gazdaság, az emberi közösségek és a szerepek is átalakulnak. A nők érvényesülési lehetőségei megváltoznak, a családok funkciója már más, meglehetős biztonságot nyújtani az állam és egyéb emberi közösségek is képesek, az individuum előretör - még a hagyományos keleti társadalmakban is. Az a többlet, amit a monogám viselkedés révén lehetett elérni, sok helyen veszít értékéből. A biológiai feszültség önmagában pedig nem csökken, hiszen genetikai programunk csak lassan változik. Borulni kezd az egyensúly, az emberek már nem szégyenlik, ha válnak (bár fájdalmat és veszteséget átélnek még), de lehetséges, reális alternatívaként mérlegelik régi kapcsolataik lebontását és újak kiépítését. A fejek egy részében viszont ezek a kérdések még (teljesen érthetően) kuszák. amit a házasságról és a párkapcsolatról tudunk, gondolunk, zömmel a kétszáz éves és régebbi mémplexek közreműködésével jut el hozzánk. Túlmisztifikáljuk a félrelépést, mert a régi mémjeink úgy lettek programozva, hogy - visszatartó hatásukat biztosítandó - igen súlyos ítéletet ébresszenek bennünk e viselkedéssel szemben.

És ha a dolog velünk esik meg, minket csal meg a kedvesünk, akkor nem csupán megsértődünk és megharagszunk, hanem úgy is érezzük, hogy a szerelemnek, szeretetnek és bizalomnak mindörökre vége. Valódi elkeseredés kerít hatalmába. pusztító és önpusztító gondolataink támadhatnak - talán valamely játszma részeként.

Na, ebből most ki lehetne lépni azzal, hogy gyerünk, szüntessük meg a házasságot, vagy legyen mindenki swinger, hiszen biológiailag úgyis erre van késztetésünk.
Ám én egyfelől romantikus vagyok, másfelől tisztában vagyok azzal, hogy még az ezzel foglalkozó tudósok sincsenek térképezték fel az összes fehér foltját e kérdésnek (és én nem tartozom a táborukba).
Ezért inkább két egyszerű gondolatot biggyesztek ide záró felvetésként.
az egyik az, hogy a párkapcsolat hosszú távon szerintem többet nyújt, mint amit a hagyományos funkcióiként én itt sugalltam, és ezért a megváltozó társadalomban is jó megoldás lehet, amiért érdemes áldozatot hozni.
a másik, és itt most akár vigyorogjatok kajánul kis ördögfajzatok, akik kaján vigyorgásban lelitek örömötöket, hogy a félrekacsintást több megbocsátással - kevesebb túlmisztifikálással - kéne kezelni, aminek az érzelmi-értelmi megtanulása segítene abban, hogy egyébként működő párkapcsolatok túléljenek ilyen válságokat, és nagyobb számban fennmaradjanak.

Pá

egy ifjú alkesz vallomásai - 1

csak alkesznek ifjú, amúgy már nem.
jónéhány telet látott már, ahogy az indiánok mondanák.
két éve iszik, azóta, hogy kirúgták az állásából.
de - miután felismerte, hogy alkesznek, s általában: függőnek lenni nem jó dolog - elment az AA összejövetelére, hogy kigyógyuljon.
A neve: Z.

Z belép az ajtón.
Régi szocreál klubhelyiség.
A hétkerben.
alacsony fényerejű - energiatakaréktalan - izzók pislákolnak a mennyezeti lámpákban.
málló vakolat.
penészszag.

kicsit később:
Z: A nevem Z.
AAklub: Szervusz, Z!
Z: Függő vagyok. Alkoholista vagyok.
AAklub: (némán bólogat)

még sokkal később, tucatnyi szeánszon túl, Z már nem nyúl a pohárhoz.
tudja, miért kezdte, abbahagyta.
kikúráltatott.
állítólag.
szerinte.

...

Az igazi próbatétel az, amikor Z, már "tisztán", gyógyultan, egy bulin újra a kísértés közelébe kerül.
Neki a pohár a Sátán.
Ott nyújtózkodik az orra előtt, mint egy félálombani napozás után ébredő, meztelen, bármire hajlandó topmodell.
még csak nem is vodka van benne vagy gin.
Csak egy langy, enyhe vörösbor. max. 11 fokos. félszáraz. semmi kockázat.
Z magában erőlteti a nevetést: semmi kockázat? nem veszel rá!
Z magában beszélget az ő Sátánjával.
Z kipróbál mindenféle taktikát, most éppen a kinevetést. átlátok rajtad, mondja a Sátánjának.
nem fogsz kelepcébe csalni.
a Sátán unottan ásít; egyik meló olyan, mint a másik.
a biztonság kedvéért megcsillantja a vörösbort.
Nem rossz a fénye, egész pofás szín.
Z nyel. nem veszi észre, hogy nyelt.
Z nem kortyint, de akaratlanul felidéződik benne egy kép, egy érzés -akárcsak a banáníz valakiben, aki réges-régen banánt kóstolt, és azóta az agyába égett az az íz, és bármikor képes változatlan intenzitással felidézni, és a beégéskori idegpályákon újra végigfut az ingerület, létrehozva ugyanazt a kéjes állapotot, mint a legelső alkalommal -, ahogy érzékei hiperfinomra élesedve követik az alkohol hatását a szervezetében, mintegy lassított felvételként részletezve, ahogy végtagjai az ujjbegyektől a csuklón/bokán át a könyök/térd, végül a váll/csípő traktusban zsibbadni kezdenek, feje szédül, minden viccessé és jelentéktelenné torzul, átrendeződnek a prioritások, a problémák tréfákká sorvadnak, az emberek egy világméretű muppet-show brekijeivé, topijaivé, misszröfijeivé és vitázóöreguraivá fonnyadnak, és csak ő van a világon egyedül, ő a közönség, aki remekül, de igazán remekül szórakozik.
Z visszazökken. megint nyel egyet. Ezúttal észreveszi, hogy nyelt.
Megrémül.
fél a Sátántól, mert tudja, hogy a Sátán erősebb nála.
nem véletlenül imádkozza el minden nap, hogy ne vígy minket, és hogy szabadíts meg.

Kifordulna az ajtón, de ekkor belép É, a lány, aki hívta.
É felveszi a poharat, lehajtja. Már részeg.
Újra tölt, tolja Z orra alá, enyelegve kínálja.
pedig tudja, hogy Z gyógyult alkesz.
(De É nincs teljesen magánál.)
A Sátán tudja, hogy Z csak alkesz.
Z igazából tudja, hogy a Sátán tudja - ámde tagadja ezt.
Elfordítja a fejét. A gyomra remeg.
Nem az undortól.
A vágytól.
É-re vágyik, valójában szeretné megba...rátkozni.
De a pohárra még sokkal jobban vágyik.
kifordulna az ajtón, É karon ragadja, és az arcába löttyinti a bort
Majd hevesen magához rántja, és lesmárolja, vadul, szenvedélyesen.
Majd ellöki magától; buján a szemébe néz. Zihál, melle hullámzik; kiviharzik az ajtón.
Z kábán áll. nem ért semmit.
É-n kezdene gondolkozni. Hogy utánamenjen-e.
Az arcán lecsorog egy pár csepp bor. Szórakozottan körbenyalja az ajkát.
A csók boríze, a pár csepp bor íze - csak ennyi kell.
elsöprő erővel tör rá a vágy.
Ellenállhatatlanul. Már nincs hatalma felette.

A palackhoz kap, meglódítja, és nyel, nyel, amíg csak el nem fogy a levegője.
A Sátán ásít egyet. Ő előre tudta.
Z a padlón fekszik.
a krómozott lámpabura visszatükrözi az arcán elterülő monkeyface-t.
Z világa muppet show-vá egyszerűsödik.

Vissza a START mezőre.

trip

G.-t már a szavaival meztelenre vetkőztette, a pillantásától leolvadt, lemállott a húsa, mint kánikulában a pálcikáról a jégkrém, a teste, minden pajzsa, páncélja, amit az évek során önvédelemből magára fejlesztett, elillant.
Ott állt lehunyt szemmel, pucéran, csak a lelke.
Felkínálkozott neki.
Félelem és kétségek nélkül.

Te vagy az egyetlen - suttogta G. -, akinek mindenestül adtam magam, nem maradt bennem hátsó gondolat.

Tiszták voltak, hófehérek, és az univerzumban senki sem volt kettőjükön kívül.
A. szavai betöltötték a világűrt, és G. agyát elárasztották a hormonok.

A. hozzá sem ért, csak becézte;
csak értette G. gondolatait;
csak figyelt rá...

Tudtad - suttogta G. -, hogy létezik olyan: mentális orgazmus? Olyan, mint a lökéshullámok, de nem kell hozzá testi kontaktus, érintés. Nem kell erogén zóna. Sem síkosító.

Sokáig tartó izgalommal jár. Fizikai orgazmus is követheti. Kielégülés után rögtön ismételhető.
Utána nem vágysz pihenni, hanem azonnal újabb megtapasztalására törekszel.

A tudomány a jelenséget még nem fejtette meg.
Csak a költészet.

csak rohantam és rohantam

a minap azt álmodtam, hogy nem fogott a kocsiban a fék.
lassan csorogtam valami piros lámpánál vagy csak egyszerűen dugó volt, nem tudom
egy hatalmas országúti cirkálóféleségben ültem, nyitott kocsi volt, chevrolet impala vagy csajka
lassan gurult a kocsi, a rádióval babráltam, nemléxem, ült-e mellettem valaki
először finoman akartam fékezni, hogy óvatosan az előttem állóra húzódjak, annyira, hogy ő már bizonytalan legyen afelől, lekoccolom-e a csillogó króm lökhárítóját, de én még biztosan tudjam, hogy nem érek hozzá, szoktam ilyet csinálni, mert bujkál bennem egy félgonosz kaján kisördög,
finoman ráteszem a lábam a fékpedálra, ilyenkor már érzi az ember, hogy hat a súrlódási erő
ezúttal ez elmaradt, erősebben odaléptem, de semmi, hirtelen lettem ideges, taposom, pumpálom, mintha levegőből lenne a fékrendszer, semmi hatás a mechanikára, csak az idegrendszeremre, rámrobbant a pánik, hátramenetbe tettem, nagy gáz, de az autó csak araszol előre, nincs befolyásom rá, tehetetlenül nézem, ami be fog következni, és titokban izgatottan várom is, kicsurran a szám szélén egy csepp nyál, szaporul a légzésem, tenyerem nyirkos
már csak tizedmilliméterek lehetnek, és haladok feltartóztathatatlanul előre, behunyom a szemem, mély levegőt veszek, de nem tudok kilélegezni, bennmarad a három liternyi gáz, de dagad, dagad, három köbméter már, aztán egy köbkilométer, felfúvódom mint a Zeppelin léghajó, kilibegek a sofőrülésből, madárperspektívából nézem, amint az impala áthatol az előtte álló kocsin, összeolvadnak, mint egy interferenciakép vagy mint az áttűnés-effekt két video track esetén
hirtelen hátralódul a kocsi, visszaránt ez a kép a sofőr testébe, újra enyém a kontroll, lépek a fékre de késő
megnyugtató csattanással landolok a mögöttem álló fauvé bogár elején, ormótlan horpadást döfve a gömbhéjcikk formájú csomagtérfedélbe, az én hátsó lökhárítóm elegánsan fityeg (mint egy tizenkilencedik századi, felségárulással gyanúsított arisztokrata keze, benne egylövetű pisztollyal, melynek csövéből még füstölög a puskapor, annak maradéka, ami által felbujtott piciny ólomdarab épp az imént rajzolt csinos, pulzáló vörös kört a főúr halántékára)
kiszállok, és megnyugszom, mert a kocsi megállt végre
és eközben felébredek, a légszomj miatt életvédelmi vegetatív funkcióim adrenalinnal pumpáltak, de pár másodperc alatt kijózanodom, ledőlök, és behunyom a szemem, hogy visszatérjek az előbbi színre, a díszlet megvan még, de a hely kihalt, a szereplők sehol, és én csalódottan, keserűen ülök fel, hogy elkezdjem az aktuális napi végtelen körforgást

a pokolban

csak attól az egytől félek, hogy majd nem leszek képes arra, hogy ítéljek
hogy nem lesz józan eszem, csak zombiként múlatok, ha múlik ugyan az idő
bár kérdés, hogy mit zavar az majd akkor
abban hinnem némileg vigasztal, hogy a pokolban majd jól kigúnyolhatom magam
a helyzetet, amibe kerültem, a hibákat, bűnöket, amik miatt oda jutok
és a hatalmat, amely oda vet, könyörtelenül, mert nem tudok megfelelni annak
a sok szabálynak, amelyet szabad akarattal rendelkezőnek tervezettként
képtelenség akár csak részben is követni...

de ha nincs is az odaát, és az értelemnek csúfolt bioáram-szövevény pislákolva kihuny 1x,
elmúlik a reflexióra való képesség, és túlvilág nélkül is, így, a pokolra jutok.

nincs hát kiút.

a mennyet, vagy ahhoz közelit, élvezzük, amíg lehet.

A boldogság mibenléte

Vannak, akik szeretik az ilyesfajta leírásokat:

a.) "átölelt, és éreztem, ahogy a forró kis kemence nem csupán hívogatóan feltárul, hanem szinte egyenesen be akart szippantani, mohón, türelmetlenül - mint ahogy a vasorrú bába kemencéje nyújtogathatta piros nyelvét a lapáton gunnyasztó Juliska felé -, én azonban egészen lassan közeledtem, szándékosan visszatartva magamat, hogy a végletekig fokozzam a vágyát, szinte hátráltam előle, élveztem, ahogy egyre készségesebben közeledett, egyszersmind kétségbeesett csatát vívott bennem az azonnali támadás és a mazochista visszafogottság vágya, ügyeltem, hogy csak éppen megérintsem a gyönyörök kertjének bejáratát, aztán sebtiben piciny visszavonulót fújtam, de csak azért, hogy megfigyeljem, amint finom pihegésből vad zihálássá fokozódik a feltörő izgalom, pici szája kinyílik, a gyöngyházszínű fogacskák résnyire szétnyílnak, és az ajkak közül előpatakzik a ..."

b.) "száraz volt a nyelvem, hiába nyaltam meg előbb az alsó ajkamat, balról jobbra, majd rögtön visszalendületből a fölsőt, smirgli csúszott a cserépen (olyan érzést keltve, mint amikor köröm szántja a táblát, amitől mindig kirázott a hideg), de ekkor már a kezemben volt a palack, hűvös volt, kegyetlen, némán kacagott, tudta, hogy nem véletlenül szorongatom, titkon oldalt sandítottam, senki nem figyelt rám, a tévét nézték, csendesen elcsavartam a dugót, halkan nyikorgott és alig pukkant, a testemmel takartam az üveget, és gyorsan meghúztam, majd sietve visszadugaszoltam, és bevágtam a frizsiderbe, de a torkomon olyan komótosan folyt le a hetven fokos pálinka, mintha súrolószer lenne, aminek iszonyatosan nagy a viszkozitása, még a méznél is sűrűbb, de ennek cseppet sem volt mézíze, égetett rendesen, ahogy egy férfias italnak kell, majdnem öklendeznem kellett, ahogy a gyomorszájamnál időzött, mintha körülnézne, lefelé vagy felfelé folytassa-e az útját, és akkor, kábé nyolc-kilenc másodperc múlva érezni kezdtem, ahogy az ujjvégeim, aztán lassan a felkarom, finoman elgyengül, és határozottan zsibbadni kezd, és akkor elmosolyodtam..."

Én inkább átélni szeretem.

Salieri-szindróma

Mocorog néha az emberben az az érzés, hogy esetleg tehetsége van valamihez.
Van, aki megelégszik azzal, hogy ezt kicsit ápolgatja, aztán elszórakozik vele, hogy valamiben ügyes.
Meg vannak a Salierik.
Akik már télleg nagyon jók lehetnének, és minden erejüket önfejlesztésbe invesztálják.
És magasra törnek. Foggal-körömmel.
Pechjükre, amiben jók, abban csak Salierileg jók.
És amikor már nagyon sokjuk fexik a dologban, akkor szembetalálkoznak Mozartokkal, ezek lehetnek kicsik vagy nagyok, öregek vagy fiatalok, de a Salieriknek tükrök, megmutatják, milyenek nem lehetnek soha.
Pedig a Salieriket ez élteti. Hogy ők is Mozartok legyenek.
De ez nem fog menni. Mert mozgásterük értelmezési tartománya szűkebb annál, mint ami Mozartsághoz szükséges lenne.
Szomorú.
De a legszomorúbb nem az, hogy nincs elég tehetségük.
Hanem az a defektusuk, hogy képtelenek beérni annyival, amennyi jut.
És csak küzdelemből és keserűségből áll a karrierjük.

Mozartnyi tehetség az kúl. Kibontakozni valamiben a legmagasabb szintekig.
Salierinyi tehetség Salieri-hozzáállással az szívás. Színesnek, de fakónak lenni. Elfecsérelt élet.